2024. április 25., csütörtök

Az első tétova lépések a múltunk megismerése felé

Felettébb gazdag könyvet tett az olvasók asztalára Bálint Sándor a Forum kiadónál 2018-ban megjelent A közös sors felelőssége – Válogatott interjúk irodalomról, színházról, nyelvről, nemzeti megmaradásról című munkájával, melyben írók, művészek, tudós tanárok, közéleti személyiségek vallanak sorsukról, pályájukról és a korról, amelyben tevékenységük az 1980-as, 1990-es évek zűrzavaros társadalmi-politikai viszonyai közepette kibontakozott. Amíg ugyanis a szocialista önigazgatás határtalan derűjében a társult munka kínálta föltételek mentén megtörtént a dolgozó ember fölszabadítása (akkor sem tudtam, ma sem tudom, mit kell ez alatt érteni), jeles kutatók, irodalom- és művelődéstörténészek csöndesen elmélyedtek a tudományok titkainak kutatásában. Az 1980-as években fordult ugyanis először – tétován és óvatosan – a történeti érdeklődés magyarságunk múltja felé.

Szeli István egyetemi tanár akkoriban foglalta össze először kusza és homályos ismereteinket vidékünk, az egykori Dél-Magyarország XIX. századi történetéről. A Magyar Szó 1980. február 28-i számában megjelent A kisebbségi kultúrától a nemzetiségi kultúráig című interjújában újkori történetünk előzményeit a török hódoltság utáni újratelepítések korára vezette vissza, s részletesen szólt az osztrák abszolutizmus következményeiről, II. József reformjairól, kiemelve az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc jelentőségét, melyek döntő mértékben átalakították a táj magyar népének életét és műveltségét. A kor ideológiai meghatározottsága nyomán ugyan ő is úgy vélte: az 1867. évi kiegyezés utáni fél évszázad, a polgárosodás kora ránk nézve különösen kedvezőtlen következményekkel járt [a kiemelés tőlem – M. F.], Budapest ugyanis központosító törekvéseivel veszélyeztette a vidék magyar művelődési életét. Különösképpen azokon a kulturális peremterületeken volt érezhető a főváros elszívó hatása – fogalmazott Szeli István –, amelyeken „a magyar műveltségnek nem voltak intézményei, amelyek a folyamatosságot már létezésükkel is bizonyították volna”. A mi „gyér magyar kultúránk” látványosan lemaradt a Pestitől, tartalmában, értékeiben szegényes, „intézményeiben fogyatékos és elégtelen, kevés eredetiséggel és sajátossággal, kevés önálló hagyománnyal bíró kultúra” volt, de mégsem gyökértelen és örökség híján való. E homályos megfogalmazás után jó, hogy a tanár úr, kellő óvatossággal hozzátette: múltunknak e távoli fejezetét még nem ismerjük kellőképpen, annak részletei még feltárásra várnak. Eljött az ideje, hogy a történelmünk értékeit „végre felismerjük, birtokba vegyük, éljünk vele, folytassuk, fejlesszük és továbbépítsük”.

Arra a kérdésre, hogy miért éppen akkor, az 1980-as években érkezett el a történelmünkről alkotott ismereteink megalapozásának és bővítésének az ideje, Szeli István elmondta: magyarságunk a két háború közt „nemzeti öntudatzavarban” élt, „a kiszakadottság, az erőtlenség és a kiszolgáltatottság érzése kerítette őket hatalmába”. Sem a belső, lelki diszpozíciók, sem a külső, politikai feltételek nem tették lehetővé a magyar nemzeti hagyományok ápolását. Ahhoz egy új világnak kellett elkövetkeznie, amelyben a fölszabadultság boldog élményének a birtokában a kisebbség végre nemzetiséggé válhatott. 1980-ban már elmondható: a Hungarológiai Intézetben a „jugoszláviai magyar kultúra szociológiai alapjai” fölkutatására vonatkozó terv készül.

S hogy az Intézet tudósainak műhelyében minden korábbinál komolyabb történeti kutatómunka folyt, kiderül Bálint Sándor tudósokkal folytatott beszélgetéseiből is. Matijevics Lajos egyetemi tanár a vele készült, 1980. február 14-én megjelent Vizeknek szarváról című beszélgetésben elmondta: Vályi András a Magyar országnak leírása című első magyar nyelvű földrajzi lexikonában „vizek szarvának” nevezte az egykori Bodrog vármegyét. Bodrog szomszédságában pedig ott volt a vizeiről és természeti gazdagságáról nem kevésbé nevezetes Bács vármegye is. „A középkori Bács-Bodrog megyével kapcsolatban számosan fellelhetők olyan leírások, amelyek a vidék egyik legfőbb jellegzetességeként mocsaras, lápos, vizenyős, ingoványos, patakokban és erekben gazdag voltát említik. […] a földrajzi nevek megmentése a feledéstől – az utókor részére – magasztos, ugyanakkor majdhogynem vég nélküli kutatást igénylő feladat” – emelte ki Matijevics Lajos. Ez a kihívás csábította őt a víznevek fölkutatására, begyűjtésére, számbavételére. Elmondása szerint munkája során több mint százhatvan forrásmunkát – közöttük százhuszonöt térképet és számos monográfiát – sikerült átvizsgálnia. Kutatásai során döntőnek vélte Lőrincze Lajos meghatározását, miszerint „a földrajzi nevek keletkezésének módja és vázolt természete a magyarázata annak, hogy ezek a nevek a tájban lejátszódott eseményeknek, történeteknek, változásoknak elsőrendű emlékei, s így a történeti tudományoknak is becses forrása”.

Penavin Olga néprajztudóssal készült, 1980. október 23-án megjelent A népélet kutatója című beszélgetés során szó esett a háromkötetes Szlavóniai (kórógyi) szótár elkészültének és megjelenésének körülményeiről is. A tanárnő elmondta: „ez egy regionális szótár, amely nem csupán tájszavakat, hanem a vidék teljes szókincsét próbálja felölelni. Majdnem minden szócikk végén néprajzi anyag is van. A kórógyi szótár a szlavóniai népélet lexikona lett, ami azt jelenti, hogy a nyelvészek mellett más tudományágak művelői is fel tudják használni.” Majd csöndesen megjegyezte: minden tudomány, így a nyelvtudomány fejlődésével is állandóan lépést kell tartani. „Engem sohasem a szélsőséges irányzatok érdekeltek, hanem azok, amelyek a nyelvészeti kutatásnak is adtak valamit, és az iskolai oktatásban is fel lehetett használni őket a nyelvoktatás megkönnyítésére.” Meggyőződése az igazi, magyar értelmiség-nevelő tudós-pedagógus megszívlelendő útmutatása volt. Az 1980. március 2-án megjelent Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulatának monográfiája című interjúban Káich Katalin beszélt a jeles tudós sereglet történetét kutató munkájáról, melynek ma is értékes eredménye a társulatról készült monográfia, és az 1885 és 1918 között megjelent évkönyvek bibliográfiája. Bálint Sándor A közös sors felelőssége című interjú-gyűjteményében ilyen jelentős részletekre bukkan a hálás olvasó.