2021. szeptember 27., hétfő

Régi szép idők

Néhány évvel ezelőtt még jóízűen nevettem az egyik népszerű humorista viccén, amelyben a burgonyaszirom-reklámból ismert nagypapát figurázta ki, aki csalódottan jegyezte meg, milyen kár, hogy a régi szép idők jó dolgaiból már nem maradt semmi, ma viszont már egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy magam is azoknak a bizonyos régi szép időknek a meghatározó momentumain kezdek el mélázni, különös nosztalgiát érezve gyermekkorom szép pillanatai és meghatározó tevékenységei iránt.

Emlékszem, nyaranta az volt az egyik kedvenc időtöltésem, hogy figyeltem a körülöttem lévő embereket, és különféle történeteket találtam ki róluk. Leginkább a strandon szerettem ezzel foglalatoskodni. Amikor már jócskán kifáradtam az úszkálásban meg a szaladgálásban, behúzódtam a hűvösbe, magamhoz vettem némi elemózsiát, és szabadjára engedtem a fantáziámat. Volt, amikor próbáltam ragaszkodni a valósághoz, előfordult azonban az is, hogy teljesen elrugaszkodtam tőle.

A minap, amikor a strandon heverészve már igencsak elfáradt a szemem az olvasásban, eszembe jutott, hogy talán megpróbálhatnám feleleveníteni ezt a rendkívül izgalmas játékot, igaz, nem voltam teljesen biztos benne, hogy felnőttként is az lesz-e majd, vagy csupán gyermekként. A válasz azonban csakhamar egyértelművé vált: felnőttként is ugyanolyan élvezetes, sőt! Igaz, néhány fontos részletre, mint például a napszemüveg viselése, érdemes odafigyelnie az embernek, máskülönben könnyen félreérthetik az elmélázó tekintetét. A legfontosabb különbség azonban az, hogy amíg gyermekként az egyéni történetekre helyeződött a fő hangsúly, addig felnőttként inkább az azokat mozgató emberi kapcsolatok kerülnek a leginkább előtérbe, legalábbis az én esetemben így történt.

És milyen érdekes az emberi agy, akkor sem pihen, amikor a test igen. Annál csodálatosabb pillanatot ugyanis aligha képzelhetünk el magunknak, mint amikor a perzselő napsugaraktól védő napernyő alatt hűsölve lassan lecsukódik a szemünk, az agyunk pedig újabb izgalmasabbnál izgalmasabb történeteket kezd szövögetni.

A mindössze pár percig tartó álomban egy ismert politikussal, egy énekesnővel és Miss Marple-lel mentem vacsorázni. Azt nem tudom, mi lehetett az a nagy rejtély, amit éppen meg kellett oldanunk, amihez éppen az én éleslátásomra volt szükségük, azt azonban igen, hogy az öreglány – elnézést a megnevezésért, maga a politikus nevezte így, amikor visszament a szemüvegéért – csupán pizsamát meg papucsot viselt a kalapjával harmonizáló hosszú, lila szövetkabátja alatt, és engem is arra bátorított – még korábban, amikor a folyosón összefutottunk –, hogy a világért se menjek vissza a cipőmért, megteszi a papucs is, én azonban mégiscsak visszamentem, hiszen ki látott már olyat, hogy az ember ballonkabátban – amit egyébként sosem hordtam, sőt nagy valószínűséggel nem is fogok – meg papucsban menjen vacsorázni, főleg egy ilyen illusztris társaságban.

Amikor felébredtem, megpróbáltam újra felidézni a furcsa történetet, és csakhamar felvetődött bennem: talán én lehettem Colombo? Aztán gyorsan el is hessegetem a gondolatot, mert bár gyermekkoromban olykor magam is megtekintettem a sorozat egy-egy epizódját, Colombo mégsem egy olyan alak, akire gyermekként hasonlítani akar az ember. Akkor már inkább Poirot. Neki van stílusa. Colombo nem az az eszménykép típus. Ahogyan Miss Marple sem feltétlenül az. Pláne a lila szövetkabátjában meg az alatta lévő pizsamájában.

Miközben még félálomban ezen morfondíroztam, arra jutottam, hogy mégiscsak szerencsésebb, amikor másokról szólnak azok a bizonyos történetek, mint amikor rólam, hiszen kívülállóként sokkal szórakoztatóbbak, mint amikor az ember maga is részesükké vagy még rosszabb esetben elszenvedőjükké válik. Az viszont mindenképpen örvendetes, hogy – amiként a reklámbeli nagypapának a burgonyaszirom – nekem is van olyasmi a régi szép idők jó dolgai között, ami bármikor visszahozható.