2021. szeptember 27., hétfő

„Az újságírást is szolgálatnak tekintem”

Orsovai Bibianna nyugat-bácskai tudósító kapta a VMÚE idei Szórványdíját

Orsovai Bibiannával többször is találkoztam különböző rendezvényeken. Ő pontosan az ellentéte annak, amit a nagy könyvben az újságírókról írnak, illetve amilyen a közhiedelem szerint a jó médiamunkás. Nem erőszakos, nem törtet árkon-bokron át, hogy megszerezze az információt, nem látszik rajta, hogy fogytán az idő és mielőbb le akarja tudni a rá bízott feladatot... A belőle áradó nőiesség mérhetetlen szakmai alázattal párosul, és bámulatos nyugalommal, kellő alapossággal nyúl a témához, közeledik riportalanyaihoz. Azért a missziószámba menő munkaért, amit Nyugat-Bácskában végez, méltán kapta meg idén a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének Szórványdíját.

Kicsi korában a gyermek tűzoltó akar lenni, benzinkutas, tanítónő, orvos, énekes... Általános iskolás korában már van elképzelése arról, hogy mi lenne legszívesebben, ha megnő, a középiskola végén meg dönteni kell. Hogy volt ez nálad? Mi szerettél volna lenni? Mire készültél?
– Amikor kicsi voltam, két kedvenc játékom volt: az egyik az, hogy matematikatanárnő vagyok. Volt táblám, krétám és a babáimat leültettem és előadtam nekik, a másik pedig az, hogy felálltam a sámlira, vettem anyukámnak a stoppolófáját és közvetítettem a „fesztibált”, még kimondani sem tudtam a szót. Ez természetesen a budapesti Táncdalfesztivál volt. Középiskolásként döntöttem el, hogy magyartanárnő szeretnék lenni, egyszerűen megérintette a lelkemet az irodalom és nagyon nagy elhivatottsággal, boldogan dolgoztam az iskolában, amikor is egyszer szórványba kerültünk ott Nyugat-Bácskában, és el kezdett körülöttem fogyni a tér és a levegő. Foghíjasak voltak a magyar osztályok, veszítettem a normámat, és valamiből meg kellett élni. Két gyermeket iskoláztatok, és akkor jött a felkérés az Újvidéki Televíziótól. Most, hogy megkaptam a díjat, utólag visszagondolva nem is értem akkori önmagamat, hogy mertem én akkor ebbe ennyire bátran belevágni. Akkor úgy éreztem, hogy a magyartanári munkához közel áll ez a szakma, és legnagyobb meglepetésemre a második, harmadik héten kiderült, hogy valahogyan tényleg megy a riportkészítés. A mai napig csodálkozom.

Kanyarodjunk vissza! Újvidéken végeztél a Magyar Tanszéken és utána mi történt veled?
– Igen. Utána Zomborban kezdtem dolgozni az Egészségügyi és a Műszaki Középiskolában magyartanárként és a két iskolában együtt meg volt a tanári normám.

A televíziózást, mondod, 50 pluszosan kezdted. Nehéz volt megtanulni? Műszaki része is van ennek a munkának.
– Egyáltalán nem volt nehéz megtanulni az újságírói részét, ami a műszaki részét illeti, ott már voltak nehézségek. Amikor az volt az elvárás, hogy iPhone-nal menjek egyedül forgatni, az kegyetlen dolog volt, de ettől, hála istennek, a televízió magyar szerkesztősége mentesített, vagyis megoldották azt, hogy ne kelljen iPhone-nal készíteni az anyagokat. Az, hogy én vezessem a kocsit, hogy a drótokat kapcsoljam össze, hogy a mikrofon vagy dolgozik vagy nem dolgozik, hogy az iPhone, ha hideg van kint, akkor megfázik, hogy ha telítődik, akkor az anyagot, a képeket 90 fokban elfordítja jobbra és azt úgy egyenként kell visszaforgatni. Meg a saját ujjammal az iPhone-ban vágjam is meg az anyagot, és amikor kész, látom, hogy nem jó a végeredmény, akkor szégyenkeztem, pedig dupla annyi munkát fektettem bele. Ez valahol megölte az embert.

Orsovai Bibianna: A tanítással és az újságírással is szolgálni szeretném a magyarságot (Gergely Árpád felvétele)
Orsovai Bibianna: A tanítással és az újságírással is szolgálni szeretném a magyarságot (Gergely Árpád felvétele)

Hogy jutottál eddig, hogy iPhone-nal egyedül lettél videótudósító?
– Operatőr nélkül maradt a zombori szerkesztőség, és az új főnöknő úgy ítélte meg, hogy a fontosabb témákra küld operatőrt, a kevésbé fontosakra – és ide esett a tudósításaimnak egy jó nagy része – pedig egyedül menjünk forgatni. Ez nagyon-nagyon nehéz volt.

Láttam ezeket a riportokat és nagyon ügyesen készítetted el őket. Milyen témák azok, amelyek téged érdekelnek vagy foglalkoztatnak, illetve amit kötelességednek érzel, hogy feldolgozd?
– Amikor jelentkeztem vagy elvállaltam azt, hogy tudósító leszek, én őszintén azt hittem, hogy csak a kulturális eseményekről fogok tudósítani a Magyar Polgári Kaszinóból. Aztán nagyon hamar kiderült, hogy itt az ég egy adta világon mindenről, tehát a mezőgazdaságtól a sportig, az egészségügytől a jogi eseményekig mindent fel kell ölelni. Ugye a tudósító normára dolgozik, tehát nekem heti három anyagot kell küldeni és kevés esemény van, főleg a korona óta, úgyhogy igyekeztünk találni érdekes embereket, tehát ha nem az esemény jött mihozzánk, akkor mi mentünk utána. Én magam is elcsodálkoztam, amikor ma a méltatásban felsorolták, hogy milyen területekről, eseményekről készítettem riportot. Az élet adta és hozta ezeket a témákat.

Egy tudósító nagy területet jár be. Nyugat-Bácskában mettől meddig terjed a te területed? A horvát határtól Topolyáig?
– Tulajdonképpen Zombor mellett ide tartoznak a magyarlakta települések. Bezdán, Nemesmilitics, Doroszló, Kupuszina, azaz Bácskertes, Bácsgyulafalva, vagyis Telecska és Gombos. Tehát főleg ezekre a magyarlakta településekre megyek el, de volt olyan is, hogy egy riport kapcsán Bácskossuthfalvára mentem a riportalany után.

A díjátadó után úgy fogalmaztál a köszönő beszédedben, hogy számodra is fontos, hogy hírt adjál a szórványban történtekről, meg a szórványnak is fontos, hogy legyenek hírek róluk a médiában.
– Nagyon fontos, hogy amikor elkezdtem az újságírással foglalkozni, felfogtam, hogy mennyire fontos az újságírói munka. Nem csak híreket közvetítünk, hanem valahol dokumentáljuk is ezeket az eseményeket. Ez oda-vissza hat. Mi dokumentáljuk azt, hogy mi történik a szórványban, ugyanakkor viszont a szórványmagyarság, amikor saját magát látja a tévében, hallja a rádióban, ez egy pozitív megerősítésként visszahat rá és meggyőződésem, hogy segít bennünket a megmaradásban.

Azt mondtad, hogy egyszer csak szórvánnyá váltunk. Bizony az úri városból, a megyeszékhelyből, Zomborból mára szórvány lett. Milyen ott magyarnak lenni?
– Alig vagyunk. Az utcán hetekig, ha hetekig nem is, de egy hétig lehet menni és nem hall az ember magyar szót. Amikor gyerek voltam, akkor két magyar osztály indult és voltunk 50–60-an, most pedig egy magyar gyerek sincs és nem indul magyar tagozat a zombori iskolában. Nagyon nehéz megélni, ugyanakkor viszont rettenetesen kapaszkodunk egymásba. Megdöbbenve veszem észre, hogy a magyarok más településeken sokszor nem jönnek ki egymással. Nálunk ilyen nincs. Nagyon fontos az egymásba kapaszkodás, én legalábbis úgy élem meg, hogy mi szeretjük egymást, mi az utcán, amikor találkozunk, akkor nagy mosollyal köszöntjük egymást. Tény, hogy nagyon-nagyon kevesen vagyunk, de akik megmaradtak, azok foggal-körömmel megpróbálnak kapaszkodni ebbe a tájba.

Zentán vette át a díjazott a munkájáért járó elismerést (Gergely Árpád felvétele)
Zentán vette át a díjazott a munkájáért járó elismerést (Gergely Árpád felvétele)

Azt mondtad a zentai díjátadón, hogy számodra lubickolás az újságírás. Melyek azok a témák, amelyekben te lubickolsz?
– Én a műfajt mondtam, a lubickolást arra értettem, hogy a szövegszerkesztést imádom. A témákat aránylag nehezem találom meg, mert alkatilag nem vagyok egy kíváncsi ember. Viszont ezt tudom magamról, hogy ez egy nagy negatívum egy újságírónak, ha nem kíváncsi és elmegy egy esemény mellett, úgyhogy én ezt szorgalommal igyekszem pótolni, de ha már megvan a téma és ki kell dolgozni és el kell mesélni, az a része számomra a lubickolás. Úgyhogy inkább ezt a szövegszerkesztői, mesélői részére értettem a beszédemben, hogy ebben a műfajban lubickolok. A témákat pedig úgy szerzem, hogy követem hétről hétre az eseményeket és mindig nagyon örülök, amikor magyar esemény van és azokra igyekszem elmenni.

Hogyan fogadtad ezt az elismerést?
– A megtiszteltetés mellett hihetetlen nagy meglepetés volt a számomra, mert valahol az újságírás egy nyilvános műfaj, ugyanakkor egy nagyon intim műfaj is. Én hívom föl a riportalanyt vagy alanyokat, egyeztetek vele, az operatőrrel elmegyünk a helyszínre, felvesszük az anyagot, utána számítógép előtt dolgozunk, megvágjuk. Aztán hazamegyek, este megnézem a tévében, meghallgatom a rádióban... Lehet, hogy nem fogják nekem elhinni, de én nagyon sokáig tényleg úgy éltem meg, hogy ezt csak én hallgatom, látom. Én, a riportalany, „én, a Gyula, meg a Tót Ottó,” szóval mi páran. Tudtam, hogy ezt nézik, de én arra nem gondoltam, hogy a riportjaimat olyan nagy emberek látják, követik a munkámat, akik ma itt részt vettek az ünnepségen és elismerést kaptam tőlük. Hogy ezek az emberek egyáltalában kollégának szólítanak engem, számomra már az egy hihetetlen nagy megtiszteltetés, az pedig, hogy ma ők jöttek oda hozzám és gratuláltak... csodálatos érzés volt.

Felfigyeltek rád, kitűntél a többi közül, ez egyszerűen ezt jelenti. A magánéletedből mit árulsz el, mondtad, hogy van két gyermeked.
– Igen két gyermekem van, Budapesten tanulnak. A fiam a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen másodéves, zongoraművész szakon, a kislányom pedig a Bartók-konzervatóriumban tanul zongorázni és zeneszerzést. Az anyuka meg egyedül itthon, úgyhogy amikor a gyerekek elmentek, talán jól is jött ez a tévés, kreatív, dinamikus munka, hogy kitöltse a napjaimat.

Az újságírónak senki sem ígért nyugodalmas, békés életet, hanem állandó mozgást, állandó rohanást, te hogy vagy ezzel? Bírod? Határidőkre gondolok, le kell adni, mennie kell a híradóba az anyagnak...
– Egyelőre igen. Csodálkoztam én is saját magamon, hogy eddig még ment. Tény, hogy nagyon stresszes, nagyon kell sietni, de ha számomra biztosítják a keretet, a lehetőségeket, akkor azokon a lehetőségeken belül egészen szépen tudok működni.

Van-e valami vágyad? Van-e valami olyan téma, amit meg szeretnél csinálni és eddig még nem jutottál odáig, hogy ezt megvalósítsd.
– Sajnos nincs. Én hétről hétre, feladatról feladatra teljesítem a kötelezettségeimet. Viszont nagyon örülök, hogy sok emberrel megismerkedtem, nagyon sok értékes emberrel találkozhattam, amikor utólag elküldöm nekik a linket, hogy visszanézhetik magukat, és amikor visszaírnak és azt mondják, hogy nagyon jó volt, vagy végigmegyek a piacon és odaszólnak, hogy mikor lesz már megint nyugat-bácskai riport, akkor nekem azért úgy megdobban a szívem.

Mindannyian szeretjük, ha dicsérnek bennünket.
– Igen. Mindig az volt bennem, magyartanárként is, hogy én tényleg szerettem volna szolgálni a saját nemzetemet. Amikor tanárként elkezdett fogyni körülöttem a levegő, hálás vagyok a jó istennek, hogy egy másik területet nyitott a számomra, ahol ugyanezt folytathatom. Valahol ez szolgálat is és nem csak munka, és ha az ember így fogja fel, akkor a nehézségeken is át tud lendülni a kollégák segítségével.