2024. április 19., péntek

Legfontosabb a közérthetőség megteremtése

Erős László 45 éven keresztül erősítette az Újvidéki Rádió csapatát

Idén tizenegyedik alkalommal ítélte oda szakmai elismeréseit a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete. A VMÚE idei Életműdíját Erős László, az Újvidéki Rádió nyugalmazott bemondója kapta, akivel az elismerésről, a szakmáról és jelenlegi elfoglaltságairól beszélgettünk.

Mit jelent önnek a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének Életműdíja?

– Értesüléseim szerint a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete illetékes testületének felkérésére az Újvidéki Rádió magyar informatív-politikai szerkesztősége jelölt engem életműdíjra. Tehát újságíró kollégáim, akikkel éveken át dolgoztam együtt, közösen
szolgáltuk a hallgatót, a díjra való előterjesztéssel sokéves munkámat ismerték el. Ilyen vonatkozásban szakmai elismerésnek tartom, és nagyon hálás vagyok érte volt kollégáimnak.
Ugyanakkor a VMÚE-nek is köszönöm, hogy ezt lehetővé tette.

Mikor kezdett az Újvidéki Rádióban dolgozni? Mindig is ezzel szeretett volna foglalkozni?
–1974 őszén léptem be az Újvidéki Rádió ajtaján, de akkor a könnyűzenei szerkesztőség felkérésére vállaltam el egy félórás zenei műsor szerkesztését és vezetését. A tiszteletdíjas
munka elsőéves egyetemista koromban nagyon jól jött, igyekeztem is becsülettel elvégezni, annál is inkább, mert ebben a munkában volt már némi jártasságom, ugyanis a Szenttamási Rádióban 1970 óta készítettem fiataloknak szánt zenés műsort. Nem sokkal később alkalmanként hosszabb műsorokat is rám bíztak a könnyűzenei szerkesztőségben, ezek után jött az értesítés az informatív-politikai szerkesztőségből, hogy bemondót vesznek föl, ha vállalom, vegyek részt a felkészítésben. Kezdetben csak a felvételeken vehettem részt, a mások által megírt anyagok tolmácsolásában eleinte nem igazán találtam fel magam, utólag is köszönöm a kollégáknak, hogy megértőek voltak, hálás vagyok a türelmükért. 1975-től tiszteletdíjasan végeztem ezt a munkát, majd 1977 november 1-jén állandósították a státusomat. Így lettem bemondó, bár korábban nem is mertem arra gondolni, hogy ezt a hivatást választhatnám. Gyerekkoromban, otthon a szüleim rendszeresen hallgatták az Újvidéki Rádiót, mellettük én is fölismertem a megszólaló hangokat és csodáltam, milyen szépen beszélnek, de meg sem fordult a fejeben, hogy erre a pályára lépjek. Hogy mégis megtehettem, azt a sors hozta így.

Ön szerint mi a legfontosabb ebben a szakmában? Mivel lehet felhívni és lekötni a hallgatóság figyelmét?
– A leírt közlendőt a bemondó tolmácsolja a hallgatónak. Ahogyan az információ rádiós megfogalmazásának szigorú szabályai vannak, úgy a tolmácsolásnak is. A bemondó felel azért, hogy a mondanivalót a hallgató meg is értse. Nyelvi műveltség, jó szövegértelmezési
készség, de leginkább sok gyakorlat szükséges ahhoz, hogy a beszélő tudja, milyen eszközzel kell elválasztani egymástól a logikai-tematikai egységeket, hogy a hallgató megértse és meg is jegyezze a hallottakat. A közérthetőség megteremtése ugyanúgy múlik a hír megírásán,
mint a hír megszólaltatásán. A rádióban elhangzó információ-tolmácsolásnak vannak sajátságos eszközei, amelyeket autodidakta módon részben el lehet sajátítani, de szakmai képzés nélkül kevés eséllyel lehet az ember hivatásos bemondó, műsorvezető. A hallgató
figyelmét csakis az köti le, ha megérti az elhangzott szöveg mondanivalóját. A televízióban vizuális eszközök segítik a nézőt az információ befogadásában, a nyomtatott sajtóban az
ismételt elolvasás segít a megértésben, de a rádióban a szó gyorsan elszáll, és ha a hallgató egyszeri hallásra nem értette meg, akkor kárba veszett az újságíró és a felolvasó munkája is.
Ezért nagyon fontos, hogy a leírt szöveget a tolmácsolója is megértse, mert csak ilyen módon tudja megértetni a hallgatóval is. Mindezt a megszólaló nem tudja elérni, ha nem koncentrál kellőképpen a szövegre.

Hogyan emlékszik vissza a rádióban eltöltött éveire? Mit szeretett legjobban, illetve mi okozott legnagyobb kihívást?
–Majdnem 45 évet dolgoztam a rádióban bemondóként. Ez nem kevés, de szerencsém volt, hogy pályám elején, kezdőként még szerényen ugyan, de szereplője lehettem a közszolgálati rádió aranykorának. A 70-es és részben a 80-as években a művelődési és művészeti műsorok
realizálásában is szerepet kapott a bemondó, aki a műsorszerkesztővel, esetenként a rádió színművészeivel közösen realizálta a szépirodalmi, vagy zenei, művelődési adásokat. Ez a munka élvezetes volt, és sokat tanulhattam a végzése közben. Ugyanakkor az élő adásokban, a stúdiómunka tudnivalóinak elsajátításában az Újvidéki Rádió eminens bemondóitól tanulhattam. Valamennyien a szakma etalonjaiként maradtak meg az emlékezetemben, az aranykorban ők voltak a rádió hangja. Értelemszerűen pályámnak ezekre az éveire
emlékszem vissza a legszívesebben. Mindezt nem mondhatom el a múlt század 90-es éveiről, amikor számos külső tényező nehezítette a munkát. Szerencsére a szerkesztőségben és a műsorstúdióban az emberek közötti viszonyokat mindez nem árnyékolta be. Természetesen, ahogy mindenkinek, úgy nekem is voltak rossz napjaim, amikor nem álltam a feladat magaslatán. Ezúton is megköszönöm kollégáimnak, hogy megértettek. A hallgatóknak is, hogy egyformán rám figyeltek, akkor is, amikor jó híreket mondtam, és akkor is, amikor nem.

A díjazott megható beszédben köszönte meg munkájának elismerését (Gergely Árpád felvétele)

A díjazott megható beszédben köszönte meg munkájának elismerését (Gergely Árpád felvétele)

Milyennek látja a mostani újságírói nemzedéket?
–A 21-ik századi újságírás rendkívül művelt, jól fogalmazó, gyors felfogású, lényeglátó, író embereket követel, akik ugyanakkor megfelelő orgánummal is rendelkeznek, s birtokában vannak a kellő beszédtechnikai tudásnak és idegen nyelvi ismereteknek. Itt a Vajdaságban, a kisebbségi sajtószerveknél dolgozók elé még további feladatokat állítanak a társadalmi-politikai körülmények. Mindez elbátortalaníthatja azokat, akik nem rendelkeznek kellő
elszántsággal és kitartással. Ha mindehhez hozzátesszük azt is, hogy sok esetben munkájuk erkölcsileg, etikailag és anyagilag is alulértékelt, akkor biztosak lehetünk abban, hogy csak a legjobbak, a legrátermettebbek maradhatnak pályán.

Mivel tölti idejét nyugdíjasként? Követi-e a rádió, illetve a munkatársak sorsát?
– Bródy János, az egyik kedvenc dalnokom megénekelte: „rezignált nyugger vagyok". De igyekszem meglelni azokat a tartalmakat, amelyek újabb értelmet adnak a mindennapoknak.
A családommal eltöltött idő mindenképpen megnyugtató, az élet tengerén olyan sziget, ahol most jó lehorgonyozni, erőt gyűjteni a további közös hajózáshoz, remélhetőleg csöndes vizeken, adná Isten, még sokáig!
A rádiós kollégák munkáját természetesen figyelemmel kísérem, különösen azokét a fiatalokét, akiknek a mentorálásával annak idején engem bízott meg a szerkesztőség, és örömmel tapasztalom, hogy szolgálják a hallgatót

A zentai díjátadón Klemm Józseffel, a VMÚE alelnökével (Gergely Árpád felvétele)

A zentai díjátadón Klemm Józseffel, a VMÚE alelnökével (Gergely Árpád felvétele)

Nyitókép: Máriás Endre, a VMÚE elnöke átadja az Életműdíjat Erős Lászlónak (Gergely Árpád felvétele)