2021. szeptember 18., szombat

Vallomások, nézetek a vajdasági magyarság sorsáról

„Szem előtt tartva a szükségleteket, amelyeket a körülmények követelnek meg”

Bálint Sándor évtizedeken át meghatározó alakja volt a vajdasági magyar újságírásnak, cikkeiben, jegyzeteiben, tanulmányaiban, könyvkritikáiban és interjúiban az 1980-as és 1990-es évek jugoszláviai társadalmi és politikai valóságának lényeges jelenségei érhetők tetten. Írásaiban a megmaradás-megújulás reménye mellett a katasztrofális összeomlástól való félelem sötét árnyékai is megjelentek, ezért publicisztikája közéleti jelentőségénél fogva a kései olvasó számára korszakos jelentőségű. Az újvidéki Forum Könyvkiadónál 2018-ban megjelent A közös sors felelőssége – Válogatott interjúk irodalomról, színházról, nyelvről, nemzeti megmaradásról című könyvében nem kevesebb, mint 58 jeles személyiséggel – íróval, költővel, festőművésszel, tudós egyetemi tanárral, jeles társadalomkutatóval – készült beszélgetéseit gyűjtötte egybe, melyek 1977 és 1997 között a Magyar Szó hasábjain jelentek meg.

A szerző a kötetnyitó Két akadémikus portréja című fejezetben Bori Imrével és Szeli Istvánnal készült – az esetek többségében összegző számvetésként is olvasható – beszélgetéseit közölte. A két kiváló irodalomtörténész, egyetemi tanár törekvéseiben, tudósi és közéleti programjában a vajdasági magyarság mindennapi gondjai mellett a „hogyan maradni meg magyarnak” kérdése is rendre megjelenik. A Vajdasági ég alatt című 1989. december 30-án megjelent Bori Imrével készült interjúban az újságíró megkérdezte: miben van a Bori-féle irodalomtörténeti iskola lényege? Az egyetemi tanár elmondta: a Radnóti Miklós költészetéről írt monográfiája megjelenésekor vált nyilvánvalóvá a számára, hogy amíg a hagyományos magyar irodalomtörténeti szemlélet a hagyomány értelmezésére tesz kísérletet, addig ő döntő mértékben az újítás mozzanatában látja a tudomány céljait. „Újra kell olvasni közelmúlti és a mai tudásunk fényében az életműveket – fogalmazott Bori Imre –, és így alakítani ki a felfedezett törvényszerűségek alapján az irodalomtörténeti rendszert, amelynek a periodizáció, a korszakolás az egyik fő problémája.” Ezzel a megfogalmazással az a gond, hogy a kései olvasó számára elveszik a történetiség kérdése, a művészetek történelmi meghatározottságának mellőzhetetlen szempontja. Történelmietlen a válasz az újságíró által megfogalmazott „van-e vajdasági magyar irodalom” kérdésre is. Az egyetemi tanár számára ez nem irodalomtörténeti kérdés, hanem irodalmon kívüli eszmeszférák kérdése. „Kérdezem ugyanis: hogyan lehet hagyományos módon egységes egy olyan magyar irodalom 1918 után, amelyben az egyes írók és regényhősök zsebében a forint helyett dinár, lej, korona, rubel, márka, dollár, frank stb. csörög?” A nyilatkozat elhangzásakor, az 1990-es években már egészen más elképzelések és nézetek fogalmazódtak meg az utódállamok magyar irodalmáról.

Nem volt könnyebb helyzetben a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézetének igazgatója, Szeli István sem, amikor az 1977. április 22-én közölt A magiszterképzés jövőjéről című interjúban a magyar nyelvű tudósképzés terveiről és feladatairól beszélt. Intézményvezetőként kiemelte: „Az új profilú magiszterképzésnek tükröznie kell a társult munka igényeit is. Az oktatásügyi reform a társadalmi szükségletekkel összhangban kívánja átszervezni a szakemberképzést, ami azt jelenti, hogy meg kell várnunk a társult munka impulzusait, s csak utána foghatunk hozzá az új program kidolgozásához.” A kiváló egyetemi tanár egy évvel később, 1978. április 23-án A tudományos kutatómunka műhelyében című interjúban a két pártkongresszus között az önigazgatás elvárásainak megfelelően, az oktatás és a tudomány viszonyának megújulásáról beszélt. A kisebbségi kultúrától a nemzetiségi kultúráig című, 1980. február 23-án megjelent interjúban Szeli István a legújabb kötetéről, a Polgári örökség és annak túlhaladása a jugoszláviai magyarság kultúrájában című munkájáról elmondta: könyvében a „kisebbségi kultúrával” szemben a „nemzetiségi kultúra” helyét és szerepét próbálta megfogalmazni és leírni. Úgy vélte, hogy a jugoszláviai magyar kultúra viszonylag önálló. „Arra törekszik, hogy adottságaihoz és lehetőségeihez mérten a maga kijelölte úton sajátos értékekkel gyarapítsa a magyar kultúra egészét, szem előtt tartva azokat a szükségleteket, amelyeket a körülmények követelnek meg tőle, továbbá azokat a mozzanatokat, amelyek a kulturális örökségből és a nyelvi együvé tartozásból adódnak, erős nyomatékot helyezve azonban arra a történelmi és társadalmi szituációra, amelyben a félmilliónyi jugoszláviai magyarság már több mint hat évtizede alakítja a maga sorsát és jelenét.” Az 1991. szeptember 11-én megjelent A mindvégig hitével élni – Hinni kell az emberben, az emberségben, az emberiségben című, a hetvenéves Szeli Istvánnal készült beszélgetésben a kérdező már így fogalmazott: „Mára kiderült, hogy azok az eszmények, amelyekért sokan negyvenöt évig éltek és (sajnos sokan) haltak, hamisak voltak. Az elődök küszködése egyik napról a másikra semmivé foszlik. Mit tudna üzenni az elmenekülőknek és a maradóknak?” Válaszában a nyugalmazott egyetemi tanár a humánum és az erkölcs győzelmében reménykedett.

Mindez Jugoszlávia háborús összeomlásának első napjaiban hangzott el, akkor, amikor (1991. április 28-án) Mirnics Károly a Veszélyes-e magyarnak lenni? kérdésre azt válaszolta: „Olyan valóságban élünk, hogy egy lépés választ el bennünket attól, hogy az ember önként is képes ölni, nem csak parancsra, ahogyan a költő mondja.” Egy másik, a Megküzdeni a kisebbségi életet című interjúban (1990. december 22.) a jeles demográfusunk rámutatott: „a testvériség-egység a kifosztás, a kisemmizés politikája volt. […] Ez hetven éve tart. A kisebbségi etnikai térség ez ideig teljesen védtelen volt az erőszakos, nagy méretű betelepítésekkel szemben. Ahol azt jónak látták a maguk számára, a lakosság nemzetiségi összetételét bármikor készek voltak erőszakosan is megváltoztatni. A nemzeti kisebbségeket az uralkodó, államalkotó nép államtulajdonává változtatták. Ennek a jogi alapja: a kisebbségek átértelmezése nemzetiségekre”, ami a kisebbségekre megsemmisítő lehet. Innen visszatekintve mennyire más színezete és értelme van a magyar kisebbségi-nemzetiségi kultúrának!