Prielle Kornélia (1826–1906) a magyar színművészet legendás alakja. A budapesti Nemzeti Színház első örökös tagja volt, de vendégszereplőként gyakran megfordult a szabadkai teátrumban is. Együtt játszhatott többek között Déryné Széppataki Rózával, az első magyar operaénekesnővel. 1846 őszén egy rövid romantikus ismeretséget kötött Petőfi Sándorral, amely majdnem házassággal végződött. A nagy költő azonban végül, mint tudjuk, Szendrey Júliát vette el feleségül. Százhúsz évvel ezelőtt az idős művésznőt egy palicsi hangversenyre hívták meg. Ennek a meghívásnak a történetét elevenítjük fel e heti tárcánkban.
A Bácskai Hírlap 1901. július 10-ei számában arról számolt be, hogy a szabadkai egyetemisták körének két tagja felkereste a Palicson nyaraló Prielle Kornéliát, hogy felkérjék a művésznőt, lépjen fel a kör jótékonysági hangversenyén. Az ott történtekről a látogatás egyik tagja számolt be a szabadkai olvasóknak, aki H. G. monogrammal írta alá beszámolóját.
„Beszéltünk többek között a színházi lámpalázról, amivel különben a nagy asszony érvelt a föllépés ellen.
– A korral együtt a lámpaláz is növekszik, mondta a nagy művésznő, míg fiatal korunkban olyanok vagyunk, mint a molypillék, nem törődve a lámpa perzselő melegével, folyton körülröpködjük, ha talán meg is perzseljük szárnyainkat, vagy éppen el is égünk, de később bizony óvatosabbak leszünk és mindig több és több izgatottság vesz rajtunk erőt, ha a közönség elé kell lépnünk.
Azon megjegyzésemre, hogy egyedül a nagyművésznő lehetne föllépése esetén a hangverseny »startja« nevetve mondta, hogy
– Az a start olyan magasan van ő fölötte, hogy szabad szemmel ki sem vehető.
– Sőt ellenkezőleg nagyságos asszonyom, olyan közel van, hogy láthatni a ragyogását, amint gloriaként övezi a fejét.
– Kis kópé, milyen ügyesen betanulta a mondókáját, felelte az ő édes kaczagó hangján, amely belopja magát a szívbe, édes derüt, tiszta örömet árasztva el abban.
Végre a nagy művésznő talán kapva annak a nagy szeretetnek az ecsetelésétől, a melylyel Szabadka közönsége az ő nagy személye iránt viseltetik, elhatározta magát, hogy a föllépése ügyében még beszélni fog a szintén Palicson nyaraló neves íróval Kobor Tamással, a kitől esetleg valami olvasnivalót kér” – írta H. G.
A Bácskai Hírlap július 19-ei számából kiderül, hogy Prielle elfogadta a meghívást, ugyanis a lapban bejelentették, hogy a fellépésre 20-án kerül sor, és a művésznő Vörösmarty egyik költeményét adja elő. Magáról a hangversenyről a lap július 22-ei számában olvashatunk egy szubjektív beszámolót, amelyet a már fentebb említett neves író, Kóbor Tamás írt.
„Most szombaton megint hangversenyeztünk, egészen úgy mint tavaly. Ugyanazok a jogász fiuk rendeztek, ugyanarra a czélra. (Én nem tudom: oly nehéz az alapvizsgákat letenni, hogy a »Szabadkai egyetemi kör«-t mindég ugyanazok az ifjak vezetik?) Ugyanazon pódiumon állt ugyanaz a zongora, és azt hiszem, a teremben nagyjából ugyanaz a publikum szorongott ugyanabban a fullasztó melegségben, mely valóságos hőstetté avatja a jótékony czélból való műélvezetet. A hangversenyen kint a terasson ugyanazok a kések, villák csörömpöltek ugyanazokhoz a tányérokhoz és Mátyást hívták harsány hangon és még egy spriczczert. Ennek nem a publikum az oka, mert bizony a világ nagy és még a hegyi prédikácziót sem hallgatták úgy a hívők, hogy körülöttük a világ nem ebédelt, veszekedett és lármázott volna, hanem a palicsi nagyterem, mely kicsiny. Aki befért, az nem hívta kint Mátyást a Prielle Kornélia gyönyörű beszéde alatt.
Ezt a beszédet igazán érdemes lett volna bronzba önteni, a remek asszony gyönyörű megjelenésével együtt. Ahogy a pódiumra lépett, ahogy az asztal mellé ült, ahogy feltette a cvikkerjét – bizony nem a mai világból való jelenség volt, amelyben minden szépségnek az alapja az ifjúság és ifjúságra támaszkodván, hamar túléli önmagát. Ez a hajlott korú hölgy kicsufolja az ifjúságot és hódít azokkal az eszközökkel, a melyekkel mások még a visszavonulásukat sem tudják fedezni. De beszéde, a mosolya az ifju és modern” – olvashatjuk a beszámolóban.
