2021. szeptember 23., csütörtök
CSERNIK ATTILA 80

Szelíd ellenállás

Az 1970-es években több máig elismert művésztagja volt a Bosch+Bosch csoportnak, melynek tagjai az akkori modern irányzatok szinte mindegyikét gyakorolták. A Délvidéken példátlan intenzitású, újhullámos törekvésekkel rengették meg a hagyományos művészeti életet. De mi végre volt a lázadásuk? A szabad önkifejezés, azaz a szabadságvágyásuk mellett ma már látszik a kettős kötődésük: egyrészt a nyugati hangulatvilág, másrészt a „jugoszlávság”, illetve a különleges vajdasági „művészi érzület” iránt kötelezték el magukat.

A Bosch+Bosch alapítói Slavko Matković, Basch Edit, Krekovics István, Magyar Zoltán, Szalma László, Szombathy Bálint és Slobodan Tomanović voltak. De hamarosan csatlakoztak hozzájuk Ladik Katalin, Csernik Attila, Kerekes László, Ante Vukov és Markulik József. Az újhullámos csoport fő ideológusai közül elsősorban Slavko Matkovićot, a mail art és a szabad képregény költőjét, Szombathy Bálint kritikust, művészeti írót, szépségkutató és performansz képzőművészt, és Csernik Attilát, vidékünkön a body art meghonosítóját kell kiemelnünk.

Közülük most Csernik Attilát, Agát, az ünnepelt képzőművész grafikust és könyvtervezőt, hosszú évtizedek óta korunk egyik legkitűnőbb vajdasági alkotója, szeretnénk felköszönteni.

A kezdetek

Csernik Attila művészeti tanulmányait Újvidéken kezdte el, de 1965–1967 között Montrealban is szerencsét próbált. Majd hazajött Topolyára, és magával hozta a szabadságvágyást, amelyet alternatív művészként hamar el is plántált a vajdasági művészet termőtalajában. Csernik Attila különleges életérzését, az első megrökönyödést kiváltó kísérleti műveivel kívánta kifejezni. Az elrabolt és elvarázsolt vidékünkön body arttal, land arttal, performansszal és más rigolyás „nyugati” művészeti akciókkal próbálkoztak társaival. Csernik Attila azon lázadó fiatalok közé tartozott, akik a vajdasági modern művészi szemléletváltását életre hívták, és gyakran megbotránkoztatták a közönségüket. A hagyományos művészeteket felváltani akaró csendes ténykedésük problémás volt. A megszokott langymeleg művészeti közegben számtalan kérdést generáltak, és sok fejfájást okoztak a művelődés szocialista eszméket propagáló szervezőinek. Vidékünkön a műkedvelő közönség köreiben még gyanús volt minden nyugatról importált művészeti tendencia, amely bizonyos mértékben „aláaknázhatta” a szocializmust, a megszokott békés hangulatú „klasszikus modernséget”. A haladó művészeti irányzatok nem kerültek tiltó listára, de a megnyilvánulásaikat gyakran ellehetetlenítették, az erőteljesen vizualizáló figuratív és nonfiguratív, az expresszív és az absztrakt művészeti törekvések korában az idegen tendenciák leginkább nemkívánatosnak nevezhetők.

Csernik Attila (Fotó: Léphaft Pál)

Csernik Attila számtalan forradalmi művészeti akciót tervezett és valósított meg. Túlélte az alkotásait tabuként kezelő kritika fagyos hallgatásait, a gúnyoros, csípős, lekicsinylő megjegyzéseket, alkotásainak a becsmérlő tiszteletlen megszólását. A body art, a testművészet úgy vált önkifejező eszközévé, hogy a vajdasági fiatal képzőművészek fülében elültetett bogárként zümmögött. A liberális, vagyis szabadságvágyó, lázongó művészi csoportosulások vidékünkön még szokatlanok voltak, és megszokhatatlanoknak tűntek, azonban főként a fiatalok körében rajongani kezdtek az amerikai pop art után következő import művészetekért is.

Csernik Attila ekkorra már kidolgozta autentikus nyelvi jelrendszerét, és következetesen valósította meg a művészeti programjait: body art projektjeit, performanszait, a későbbiekben pedig asszamblage-, vagy kollázsműveit.

Az új vizuális szemléletmód bázisát Csernik Attila kitűnően ismeri. A jel – jelentés kontextusában a művészi tevékenysége progresszív természetű. A kortárs művészeti irányzatok elméleteihez és műfajaihoz idomult. A pop art, land art, konceptualizmus, mail art, performance, vagy a Szombathy által művelt neoizmus, happening, videoművészet, az interaktív művészetek, a kollázsolt (ál)képregény, az utcaművészet műfaji meghonosítása vidékünkön, hőskori harcaikat idézi.

A jel – jelentés – értelmezés vetületi ábráit, akárcsak a Bosh+Bosch tagjai, Csernik Attila is Yoseph Beuys-tól örökölte. Aki a nyugati térségek legújabb kori művészettörténetének egyik legnagyobb hatású és legtöbb vitát, poláros értékeléseket kiváltó személyisége volt. Csernik Attilát azonban elsősorban a modern jeladások problémaköre foglalkoztatta, ezen égisz alatt mindenféle szellemi és fizikai természetű világi művészmozgalom, ami a nagyvilágtól való elzártságot megszüntethetné. Értelme(zhete)tlen szövegeket festett, vetített a saját testére. Akcióinak nyilvánvalóan valamiféle politikai indíttatása is volt. Bár művészünk ezt soha nem mondta ki nyilvánosan, több évtizedeken át ívelő programját mégis bátran nevezhetjük a művész korai lázadásának. Akcióművészünk ellentmondott a korábbi művészeti sematizmusoknak. Törekvései, szándéka szerint valójában világi szabadulóművész lett belőle: miközben mindvégig vajdasági maradt. Programja több évtizeden át fejlődött, és hatott a teljes stílusbéli lefedettség igényével.

Szelíd ellenálló

Csenik Attila tevékenysége mindig valahol „a perifériákon” zajlott, zárt művészeti bemutatókon. Akciói rendre nagy hírverések nélkül zajlottak, tehát relatív kis közösségek figyelmét kötötte le. Őt talán a „megtűrt” kategóriába sorolták, de nyílt politikai állásfoglalása sohasem volt, ezért sok baja nem lett a régi rendszerrel. A Bosch+Bosch művészeti csoportosulás egyik keményvonalas arisztokratájaként, a testművészeti akciói révén ő lett az egyik legeredetibb délvidéki vizuális művészünk. Csernik Attila nem mindennapi grafikus volt, „mellékesen” könyvtervező, betűtipográfiával foglalkozó ember. Lapokban, folyóiratokban, könyvek borítóján évtizedek óta találkoztunk a furcsa betűsoros alkotásaival. A munkájában sokszor kellett kompromisszumot kötnie, önálló művészként azonban öntörvényű alkotó volt, aki nem kényezteti a közönségét. Ezért nevezhetjük a nehezen érthető, „periferiális” művészeti műfajok szószólójának.

Manapság azon mosolygunk, hogy a mindenből a hagyományost, a megbízhatót és a könnyen felfoghatót leválasztó, előnyben részesítő délvidéki átlagember számára a művészi kísérletezés akkor még szamárságnak tűnt. Míg mára megszelídültek, egyre inkább elfogadottá váltak a furcsa, idegen művészi (ön)megvalósítások. Csernik örökösen elemezgető és kísérletező happener művész. Ilyen értelemben ő is hagyományépítő, aki tiszteli a művészet gondolatiságát, az univerzális jel- és jelölőrendszerét, amely mindöröktől bennünk volt. Abban viszont, hogy a művészetet nem tekinti árucikknek, már ő is konzervatív. Művészetét nem tekinti eladhatónak: értelmezésében az valamiféle rabszolgaságot jelent. Az eladhatóság szerinte többnyire valamiféle vásárlói igény kielégítését célozza meg. Ezért az eladhatóság haszontalan dolog, mely könnyű konzumművészetté tehet minden alkotást.

A vizuális költészet, a body art, a konceptualizmus, az assamblage, a forradalmi szöveges kollázs vagy a happening… viszont olyannyira a pillanat művészete, hogy valószínűleg eladhatatlan.

A letűnt szocialista rendszerek rendre kaptafára működtek, jótékonykodás és mostoha gondviselés látszatát keltették a kulturális életben. A művészetekben egyfajta gyomlálási gyakorlat érvényesült. Egyes alkotók nem is várták meg a cenzúrázás kínos folyamatát, inkább gyorsan magukévá tették az öncenzúra gondolatát. Értelemszerűen azért is gyakorolták, hogy békén hagyják őket, ezért vagy a támogatottak, vagy a megtűrtek kategóriájába sorolták be őket. Voltak természetesen olyanok, akik nem hajoltak meg. Csernik Attila a csendes ellenállás stratégiáját választotta. Jól tudta, hogy nem is a politika mozgatja a művészetet…

A nyolcvanas években az egykori előírások paradigmája és az intézményeken keresztülfutó eligazító rendszer a szoc-realista eszköztár túlzott igénybevétele következtében lassan unalmassá vált. Az erőltetett önismétlések kudarcélménye miatt, a modernizmus eszköztárát lassacskán be kellett engedni a művészeti gyakorlatba. Ez a lehetőség elsőként az élvonalbeli alkotókat bátorította fel. A modern szocializmust sejtető merész törekvések érdekessé váltak, a rendszer pedig lassacskán megszokta, hogy a radikális művészi kifejezés jobb a cenzúránál.

Csernik Attila is részt vett abban a radikális gyakorlatban, amelyben a vajdasági neoavantgárd törekvések, célként feldúsították az esztétikai sokkhatást kifejtő művészeti gyakorlatot, és hogy azt máris azonosították a művészettel és az élettel.

A csoport kulturális kontextusba helyezett radikalizmusa névleg nem irányult a szocialista társadalom alapelvei, csupán a bürokrácia ellen.

Az öntörvényűség dicsérete

Csernik Attila a kísérletező művészek nyomait örökítette át térségeinkbe. Írott, kollázsolt, tipografizált vagy akár háromdimenzióssá tárgyiasított vizuális költészetét műveli, body arttal, assemblage-zsal. Objekt-könyveket is készít, de elektrográfiával is foglalkozik. Mégis mindmáig a legismertebb a vizuális költészete, ahol a rituális szemléletű ősiség és a konceptualista, vagyis a gondolati művészet találkoznak. Melyben valamiféle köztes művészeti gyakorlatként rituális megjelenítési formarendszert követ vagy honosít meg. A tipográfia betűtípusainak, stíluselemeinek kreatív és játékos ötvözeteivel kísérletező Csernik Attila alkotásaiban a betű tipográfiai értéke jelentősen átminősült. Többértelmű képzőművészeti jellé alakult át, metaforává vált. Amikor betűhalmazait emberi testre vetítette, vagy átfestette, átragasztotta, annak konvencionális kódján túlmutatva a vizuális költészet, és a body art furcsa termékeny ötvözetét hozta létre. A body art így tulajdonképpen a vizuális költészet megjelenítési lehetősége lett nála. Ezen költészet néha érthetetlen-értelmetlen halandzsanyelven a dadaisták zavaros képleteit felidéző töredezett szövegrészeit tartalmazta, ami hol segélykiáltásnak, hol valamiféle tüntető szemléletű felhívásnak tűnt. Néha pedig valós üzeneteket, értelmes mondattöredékeket, képversköltészetet hordozott.

Csernik Attila művészetét a jellegzetes, befelé forduló gyakorlatok sora, a zárt társasági (művész)körökben bemutatott előadásai, performance-ai, body art munkái, a párhuzamosságokat lazán vagy szigorúan összekötő typoetry-jai, a test élőben, fotón, filmen, videón tárgyi(as) objektumként való felhasználása: egy sor minimalista, néha látszólag véletlenszerű beavatkozás jellemzik.

Csernik Attila alkotása

Ezen beavat(koz)ások az életben előforduló mindennapos cselekedetek, mindennapi tevékenységek nyomán történtek a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas években. Ezek a felforgató cselekményeknek is minősíthető akciói valamiféle eksztatikus aktivizmust jelentettek. A Bosh + Boschban ennek gyakorlatát kollégái, Slavko Matković és Szombathy Bálint is világosan megfogalmazták. Akcióik sok esetben elég durvák, gúnyolódóak és/vagy provokálók voltak. Például szándékosan nyomdai hibákat idéztek elő a Kommunista Párt Hírösszefoglalójában, átfirkálták, a nevetségességig átírták, „átértelmezték” a pártideológia különböző passzusait. Az efféle akciók nyilvánvalóan felforgató jellegű kitörési kísérletek voltak, és ikonográfiájuk az uralkodó ideológia provokálási szándéka volt.

Csernik Attila munkássága immár vagy hat évtizede zajlik: csendes és sikeres. Ő maga változatlan erőbevetéssel, frissességgel alkot és gondolkodik. Bár szellemi eszköztárát nem fitogtatja, hisz ma már nem gyárt rebellis ideológiákat, nem írja le és nem propagálja azokat. Csupán alkot, öntörvényűen. Nem nagyon érdekli mások bíráló, megítélő véleménye. Egyedi és utánozhatatlan. Univerzális világában ugyanis sosem volt helye holmi kiegyezésdinek, megalkuvásnak. Mint mondja, nem akar az alkotásaiból élni, nem akar hasonlítani senkihez. Szabad akar lenni.

KEDVES ATTILA, ISTEN ÉLTESSEN!

 

Összegzés

Csernik Attila (Topolya, 1941) művészeti tanulmányait Újvidéken kezdte. 1965 és 1967 között azonban már Montrealban tanult, ahol megérintette a pop art és más aktuális irányzatok szele is. Hazatért, és rövid ideig rajztanárként dolgozott Topolyán. 1969-től Vajdaságban dolgozott különböző újságok grafikai szerkesztőjeként. A Képes Ifjúság, majd a Dolgozók, a Magyar Szó, a Jó pajtás grafikusa. Miközben szerkesztőként dolgozott, tehetségét szabadidejében akadálytalanul kamatoztatta, és ebben az alkotói tevékenységében megalkuvást ma sem ismer. Művészete gazdag, sokágú. A teljesség igénye nélkül említjük meg egyéni kiállításait is. Az elsőt 1964-ben Topolyán rendezte. Újvidéken, Szabadkán, Zentán, Topolyán, Temerinben, Belgrádban… volt nagyszabású tárlata.

Az 1970-es években oszlopos tagja volt a Bosch + Bosch csoportnak. Ez időben Szombathy Bálinttal Újvidéken még kísérleti művészeti folyóiratot is indítottak (Mixed Up Underground).

Csoportos kiállításon szerepelt jugoszláv és külföldi nagyvárosokban. Többek között 1973-ban Belgrádban, Balatonbogláron, 1974-ben Budapesten, 1975-ben Párizsban és Londonban, 1980-ban Zágrábban (Bosch + Bosch), Kranjban, 1988-ban Barcelonában… De állított ki Varaždinban, Rijekában is. Egyik kedvence 1975-ből, a bécsi Akademie der Bildenen Künste jóvoltából a jugoszláv korszerű művészetek kiállítása (Gegenwartige Kunst aus Jugoslawien).

Vizuális költeményeit TEXT címmel jelentette meg 1985-ben Újvidéken, ahol jelen volt a Tribina mladih (The Youth Tribune) csoport újvidéki művészeti „szeánszain”, és ahol 1986-ig kiállításokat szervezett. 2003-ban Equiem c. könyve jelenik meg CD-melléklettel. Számos vajdasági művésztelep résztvevője, közösen dolgozott, projekteket tervezett a délvidék legjobb művészeivel.

Nagyapáti-díjas (1980), Ács József-díjas (1990), Forum-díjas (2004) képzőművészünk. Munkásságát alaposan elemző könyv 2009-ben jelent meg szerbhorvát, angol és magyar nyelven Miško Šuvaković tollából.