2021. szeptember 22., szerda

Az „érintők” nemzedéke

Amikor Zenta műkedvelő színjátszásáról beszélünk, akkor mindenekelőtt hangsúlyozni kell, hogy ott, abban a Tisza-parti városban, már száz évvel ezelőtt kongatták Thália templomának a harangját. Ugyanis a Gazdakör 1882-ben alakult meg. A Bokrétában, a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjában olvasom: „A legrégibb és legnépesebb gazdasági és társadalmi egyesület. Tagjainak száma 500, elnöke Tóth Miklós. Az 1932-ben megtartott ötvenéves jubileumi ünnepén az egész Vojvodina számos gazdasági egyesülete képviseltette magát és a vojvodinai magyarság összes vezetői részt vettek. A Gazdakör a gazdaifjúság révén színpadi előadások által kivette a részét a magyar kultúra ápolásából.”

S még csak felsorolom azokat az egyesületeket, amelyek a Gazdakör mellett a későbbiek folyamán érdemben gazdagították a Tisza-parti város művelődési életét. Sorolom: Aranyifjúság (1919), Magyar Közművelődési Egyesület (1937, 700 tagja volt), Katolikus Ifjúsági Egyesület (1938), Keresztyén Kereskedő Ifjak Egylete (1913), Katolikus Nőegylet, Katolikus Legényegyesület (1928-ban tartotta 40 éves jubileumát).

És ide tartozik még az is, hogy az itt említett egyesületek, szervezetek mindegyikében ott voltak a színjátszók is, és egy rendkívül gazdag, tartalmas és nem utolsósorba színvonalas művelődési élettel ajándékozták meg a nagy múltú várost, és erről csak a tisztelet, az elismerés hangján lehet és kell is szólni.

Azonban a színjátszók folyamatos tevékenysége a második világháborút követő válságos időszakban nem szakadt meg, hanem folytatódott. Dr. Dományné Kiss Katalin zentai színjátszótól sok mindent megtudtam a zentai színjátszók akkori tevékenységéről. Így többek között azt is, hogy már 1945 végén „mozgolódni” kezdtek a színjátszók. Dományné a Népművelő Egyesületben kapcsolódott be a színjátszók munkájába. Akkoriban Morvai István foglalkozott ott a színjátszókkal. Például a János vitézt mutatták be nagy sikerrel. A Csárdáskirálynő című nagyoperettet is színpadra álmodták.

Tehát ott, a Tisza-parti városban a színház varázsát nem temette le a háború utáni letaglózó hangulat, hanem ellenkezőleg, felragyogtatta, széppé tette a város embermelegségű voltát.

Csernik Attila alkotása

Kissé talán hosszabbra sikeredett a bevezetőm amivel, tulajdonképpen azt igyekeztem hangsúlyozni, hogy a Tisza-parti város színjátszásának gyökerei nagyon mélyről „táplálkoznak”, nagyon mélyről szívják magukba a megtartó, az éltető erőt.

S ez a város, ez az éltető erő indította útjára azt a nemzedéket, amely minden kétséget kizárólag a vajdasági magyar színháztörténet legszebb fejezetét fogalmazta meg, a maga módján, a szülővárosuktól örökölt erkölcsi tartással, mélységes művészi alázattal, elkötelezettséggel. S őszinte tisztelettel sorolom fel azoknak a nevét, akik az említett nemzedékhez tartoztak/tartoznak: Mezei Kinga, Szorcsik Krisztina, Gyarmati Kata, Körmöci Petronella, Nagypál Gábor, Puskás Zoltán. S ide tartozik még Verebes Ernő és Krnács Erika is.

Több mint 25 évvel ezelőtt a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ kiadásában megjelent egy kisformátú kiadvány, a következő címmel: Zentai Színtársulat 1990–1995. A kiadványt Hajnal Jenőnek, a Thurzó Lajos Közművelődési Központ akkori igazgatójának köszönhetjük. Említsem meg itt mindjárt, hogy az 1990 és 1995 közötti időszakot nem a békés együttélés, a mindennapok öröme jellemezte. Nem. Sajnos akkor már ott fújdogált fejünk felett a délszláv etnikai háború letaglózó döbbenete. Ennek ellenére 1990-ben sor került az első bemutatóra. Éspedig Verebes Ernő Érintők című, kamaraegyüttesre, női karra és hangszalagra írt rondója, amelyben az AIOWA csoport is feladatot vállalt.

A bemutató után Burányi Nándor többek között megjegyezte: „Dübörgő zene, suttogó kórus. A kör és az érintők. Az univerzum és az ember. Szenvedés, pusztulás. Amit Verebes Ernő ebbe a műbe beleálmodott, abban benne van az elmúlt ezer év küzdelme, megannyi harca és pusztulása.”

Gergely József ugyancsak méltatta az ősbemutatón látottakat: „A zentai közönség hasonló zeneművet még nem látott, a hang, a fény, a mozgás, a tér játéka megdöbbentő erejű összhatást gyakorolt a nézőre.”

Természetesen ezúttal magyarázattal tartozom. Ugyanis világos, hogy a hagyományos színházi formák, a hagyományos színjátszás ismérvei helyett egy másfajta, a hagyományos színházi kifejezési eszközöktől eltérő, még nem eléggé kitaposott útját kívánták bejárni. Így például egyértelműen felsorakoztak azon elképzelés mögé, amely a szó mellé egyenrangú társként odasorolta a táncot, az éneket, a színjátszás ősi kifejezésformáit, a pantomimet, a bohócjátékot, valamint az ábrázolás, a művészi kifejezés követettebb módszerét, a szimbólumot és a parabolát is. Vajda Tibor rendező ezt az új irányvételt a következőképpen fogalmazta meg: „A zentaiak olyan előadásokkal lépnek fel, amelyekben már felismerhető egy úgynevezett zentai stílus, iskola. Ez Hernyák Györgynek és a többi Zentán dolgozó rendezőnek köszönhető. Ő már rányomták bélyegüket a gondolkodásmódra és a megvalósítás formájára.”

S hogy mit játszottak a zentai fiatalok? Csak a műfaji meghatározást említem: dráma, színmű, tragédia, musical, misztériumjáték, zenés mesejáték, bűnügyi bohózat, monodráma, performance, zenés történelmi parabola, oratórium, zenedráma. Egyszóval, műfaji sokszínűség jellemezte az akkori színjátszók műsorpolitikáját, és mindjárt hangsúlyozni szeretném, hogy a társulat a legösszetettebb feladatoktól, műfaji kihívásoktól sem ijedt meg, hanem bátran vállalta azokat.

Csernik Attila alkotása

Kétségtelen, hogy annak, amit az a kis társulat az 1990-es és 1995-ös esztendők között csinált, színháztörténeti jelentőségű, a szó igaz értelmében. Persze nemcsak arra gondolok, hogy a különböző színházi formák felmutatásával gazdagította az akkori színjátszó mozgalmunkat, hanem arra is, hogy azt milyen színvonalon tette. Meggyőződéssel állítom, hogy a csaknem 30 évvel ezelőtti Zentai Színtársulat színvonal tekintetében is megérdemli a rendhagyó jelzőt. Azonban a Zentai Színtársulat fél évtizedes értékteremtő munkájával kapcsolatban (az 1990 és 1995 közötti időszakra gondolok) még egy igen fontos tényezőt mindenképpen meg kell említeni. Ugyanis ezúttal is tapasztalhattuk, hogy a hivatásos színházi szakemberek önzetlen segítsége mennyire meghatározhatja (kedvező értelemben) a színjátszók munkáját. Így, ez esetben, a színházi szakma elismert és nagyra becsült egyéniségei, Hernyák György és Vajda Tibor rendezők, valamint Kovács Frigyes színművész és a Zentai Színtársulat rendkívül tehetséges társulata között nem valamiféle tanár-diák viszony alakult ki, hanem egy közvetlen, „határok” nélküli szoros kapcsolat, amelynek köszönhetően mi egy olyan alkotó csoportról beszélhetünk, amely a színházzal kapcsolatos közös elképzelések megvalósításán fáradozott. S tudjuk: sokszor nehéz, nagyon is összetett feladatra vállalkoztak a csoport tagjai. S nem volt könnyű a színjátszásról alkotott rendhagyó elképzeléseiknek érvényt szerezniük. Azonban hitük, bátorságuk, de mindenekelőtt tehetségük átsegítette őket a buktatókon, és így hamar megtalálták önmagukat és közönségüket. És a segítség sem maradt el. Ezúttal a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központra gondolok, azokra az emberekre, akik önzetlenül, a segíteni akarás őszinte szándékával támogatták a Zentai Színtársulat akkori tevékenységét.

Évek múltak el azóta. Évek, amelyek nem söpörték a feledés süllyesztőjébe az „érintők nemzedékének” csodálatos fél évtizedének (1990–1995) emlékezetes mindennapjait, a színpadra álmodott gyöngyszemek ragyogását. Egy vajdasági költő verssora üzeni: „Itt az álmot csak álmodni szabad.” Ezt az üzenetet, de már kissé módosítva: „Itt az álmot nemcsak álmodni szabad.” – vitte magával a Tisza-parti városból, a Zentáról indult nemzedék. Vitte magával a megvalósult álmok varázslatos világát, a színpadi játék lélekperszelő tisztítótüzét. S annak, ugye, csaknem 30 éve már.

S az „érintők” nemzedékének tagjai, itt, a déli végeken, csendesen, szerényen, az igazi művészember áldozatkészségével, alázatával teszik a dolguk, igyekezve segíteni nemcsak a hivatásos, hanem a nem hivatásos társulatoknak, színházaknak is.

S, ugye, tudjuk: A Tisza-parti városnak, Zentának, immáron hivatásos színháza van, a Zentai Magyar Kamaraszínház. S mi van a zentai műkedvelő színjátszással? Megszűnt?! El kell felejtenünk? Se nem szűnt meg, és felejteni sem kell. Egyszerűen csak fel kell lapozni a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozóinak műsorfüzeteit (visszamenőleg 8-9 évvel) és ott, abban a kis füzetben, füzetekben olvashatjuk, hogy a Zentai Magyar Kamaraszínház Diákszínjátszói is részt vesznek ezen a rangos találkozón. Méghozzá hosszú évek óta. Bevallom, hogy jó érzéssel és egy kis büszkeséggel gépelem írásom befejező mondatait!