2021. szeptember 22., szerda

Nem fáj a Holdnak

Biciklije mély barázdát vágott a sárba, arcát marta a szél, mégis szerette az őszt. Apja szerint a színek miatt csodálatos. Anyja úgy magyarázta, kutyának se való az izzasztó meleg. Öccse a diákok nyelvnyújtogatós pimaszságával áskálódott minden szeptember ellen. Mégis szerette. Vörösbe, barnába csomagolt fák koronáját, az utolsó meleg napfényt szipákoló, ház előtt üldögélő öregeket, de még azt a traktort is, ami vad pöfögéssel cammogott be a földekről, káromkodó részeg gazdáját cipelve a sarki ivóig.

Mint ahogy szerette a falut is, az alföldi falut, ahol a főteret uralta a templom, kocsma, polgármesteri hivatal szentháromsága, a falut, ahonnan évtizedek óta kigyalogolt minden fiatal, ha már érettségi bizonyítványt dughatott zsebbe. A falut, ahol gyorsabban öregedtek az emberek, mint a templom kertjében a tölgyek.

Mert volt mit szeretni ezen a néhány utcányi házon is.

A rendelő várójában tébláboló öregeket, Vass Mari nénit, aki aggszűzként élt át majd’ egy századot, de még most is olyan huncutul csillogott a szeme, mint aki kackiás bajuszú huszártisztre vár. Vagy Jenőfyt, aki úgy meggazdagodott a fóliás zöldségből, hogy utazási irodát akar nyitni.

– Hát nem csuda ország? – mosolygott bele a szélbe, és tekerte a pedált, mint aki versenyre készül.

Még nincs egy éve, hogy Pest bűzét, porát nagyon megutálva döntötte el, válással temetett házasság után elfogadja a négy éve orvosát vesztett, azóta sem betöltött, vidéki háziorvosi praxist, és másfél szobás panelját hátrahagyva ingyen kínált szolgálati lakásban, még hogy lakásban? kertes házban! rendezi be új életét. És csak mosolygott ismerősei döbbent tekintetén, városszagú kérdésein: Hogy vidékre?, Hogy isten háta mögé?, Hogy egy faluba?, De mégis mit akarsz ott csinálni?. Még nincs fél éve, hogy először érezte, bonbonmeggyes meghívással, likőrös koccintással, cinkos hunyorgással befogadta az iskolaigazgató asszony, a polgármester felesége, és az ügyvédnő, aki ebből a faluból járt be a megyeszékhelyre tárgyalni, és ebbe a faluba küldött interneten üzenetet: Mallorcán szép a nyár. És talán három hónapja, hogy először kezit csókolommal köszönt rá Varga Balázs, a morcos vénség, ki korábban egy biccentéstől is megkímélte ősz fejét. S lám – nyomta a csöngőt, integetett, fordult a templom utcájába – máris őslakos lett Tiszaváron doktor Vértesi Szilvia.

– Csókolom, doktor néni!

– Szia, Janika!

– Csókolom, doktor néni!

– Jaj, Dezső bátyám, azt a receptet meg elfeledtem!

Csernik Attila alkotása

Elfeledte? Ezt a szót ki nem mondta volna a Váci utcában sétálva, vagy a Várkert teraszán ücsörögve. Elfeledtem. Olyan parasztosnak hitte. Kivénhedt szónak, szótárból törlendőnek. Most meg csak ez szaladt ki a fogai közt.

És tekerte a pedált, angol szavakon gondolkodott, karácsony, szilveszter Londonban, ugye beírtad a naptárba – csengett fülében az ügyvédnő szava.

Karácsony, szilveszter, karácsony, szilveszter… – szaladt alatta az út. De mikor a templom kertjét kétsaroknyira is elhagyta, már nem érdekelte ősz színe, bonbonmeggy, londoni karácsony, mert meglátta újra a férfit. Vagy nem is látta, csak érezte? Merev pillantásai, mint tíz vaskos ujj, markolták meg a vállát, szótlansága zsibbasztotta a lábát, biciklije is mintha kátyúban zökkent volna. A hatsebességes kétkerekű nem talált utat az aszfaltot csíkozó sárban, mint részeg vénember, úgy billegett a padkáig.

Nem először.

A doktornő május végén vette észre, hogy valaki figyeli. Igen, május volt, kánikulát hozó, keserves május, amikor elhajította bolyhos pulóverét, szekrénybe zárta a kabátkáját, és egy szál trikóban, feszes farmerben kerekezett végig a falun. Élvezte a meleget, hogy az izzadtságcseppek mellére ragasztják a pamutot. Érezte, hogy hegyes, még mindig tinilányos domborulatait talán megbámulják, visszahallotta, ej, de szép doktorkát pottyantottak közénk az angyalok, de el nem mesélte, hogy már az érettségi tablón is szépségkirálynő-gyanús arca miatt került a fő helyre. De az kivert minden örömöt a tavaszi bizsergésből, hogy úgy érezte: szennyesen tapad rá a férfinak, csak annak a férfinak a tekintete, kutatóan mint egy boncolóorvosé, szexre éhesen, mint börtönből szabadult, női testre éhezőé, mint egy horrorból ismert szatír vizenyős szemű sóvársága.

Először megfogadta: odamegy és kikéri magának. No, de milyen szavakkal? Mérsékelt dühvel, amit még egy doktor néninek is elnéznek? Vagy csibészkáromkodással, amit jobb itt csak fojtva felöklendezni? De végül is, mit mondjon? Hogy ne nézze? Hogy fordítsa el azt a nagy, göndörödő, busa fejét? Egyáltalán, lehet-e pajzsot emelni a pofátlanság lándzsái ellen?

Persze, nem szólt.

Egész nyáron tekerte a pedált, néha fél szemmel a férfira sandított, megállapította, hogy lehet vagy harminc-harmincöt éves, magasabb, mint az átlag, barnább szemei vannak, mint elsőre hitte, és… Tulajdonképpen jóképű férfi, csak kegyetlen. Mert ahhoz már kegyetlenség kell, hogy valaki ilyen szemérmetlen egykedvűséggel vetkőztessen le nézésével egy nőt. Hogy ne szóljon, még csak ne is jelezze, hogy észrevette, de a tekintete fölkapaszkodjon mégis a testére, bebarangolja a trikóját, szinte markolja a hasát, a vállát, s markolja persze a melleit.

Talán, ha megkérdezné valakitől, ki ez a pimasz a Tavasz utca nyolc alól? Talán, ha szólna a rendőr Józsinak, hogy molesztálják. Talán…

Hogy rajta röhögjön a falu? Hiszen épp, hogy elfogadták. Még csak most hiszik el, hogy be tud adni egy injekciót.

Persze, nem szólt. Se Józsi rendőrnek, se az asszisztensnőnek. Csak tekerte a pedált, és megpróbálta megfejteni a férfi titkát. Mert az mégsem lehet, hogy egy erős férfi – mert, hogy az, jól látszik a kerítés mögül tornyosuló vállakon – reggeltől estig ráérjen. Mert ez a dög ráért. Ült rezzenéstelen arccal a délelőtti sziesztás faluképben, ült, amikor traktor cibálta utánfutó vitt ebédet az aratóknak, ült, amikor lustán levánszorgott a falu egéről a Nap. Csak ült, egyedül. Némán. Konokul.

– Dögölj meg! – sziszegte félhangosan dühét, bár tudta, hogy a férfi nem hallja meg. – Dögölj meg! – nyelte bosszúságát, amikor rájött, hogy ez is csak egy lehet az üresfejű újgazdagok közül, parazitája a földnek, átka a falunak.

Nem döglött meg. Inkább ült tovább.

A doktornő néha úgy érezte, hogy már röhög is rajta. Hogy pontosan tudja, a biciklijéről egyből az őrületbe kergeti. Hogy ezt is akarja. Hogy…

De aztán, úgy augusztus elején a férfi eltűnt a kerítés mögül. És ezzel kiürült a Tavasz utca is. A doktornő csak akkor vette észre, hogy itt épp olyan ritkán szóló öregek ülnek az árokparti padokon, mint más utcákban. Hogy Lakatos Józsi itt is elkornyikálja, borosüveget lóbálva, az Akácos utat, és ha zárás előtt érkezik, hát a Tavasz utcai boltban éppúgy szidják a péket gumi ízű kenyeréért, mint a falu másik végén. Az emberek pedig? Leginkább barna hajuk verdesi vállukat, Naptól cserzett bőrükön a ráncokból kiszámolható, hány aratást dolgoztak végig, integetésükből érezhető, elég erős-e még a karjuk, hogy reggeltől estig műveljék a kertet, hajnalban etessék a jószágot.

A férfi, az eltűnt férfi viszont…

És már hiányzott is szemtelensége. Nem nagyon, nem fölkavaróan, csak, mint amikor a megszokott ízű krémet kilopják a torta habja alól.

De ki gondol már a habra?

Ez a szemét alak megint támasztja a deszkát, kilóg a lécek fölött, és bámul, csak bámul, felfalja szemeivel, mint egy kiéhezett komondor, miközben arcába lóg bozontos haja.

És a doktornő leugrott a bicikliről. Dühvel, indulattal markolta a kormányt, agyából ezer káromkodást túrt elő, szája már remegett, mintha két kézzel cibálná az ideg. És nem állt meg a kerítésnél, nem állt meg a kapunál. Bezúdult az udvarra, mint áradáskor a Tisza dühösen habzó-kavargó vize.

– Jó napot!

– Tessék? – döbbent meg a lány, töredezett téglajárdán topogva. Hiszen ráköszöntek.

– Azt mondtam, hogy jó napot – mosolygott rá a férfi, és felé fordult. Nem gyorsan, dehogy is indulattal. Csak annyira, amennyire a tolókocsi engedte. A jobb kereket hátrahúzva, a balt kicsit megtaszítva.

Csernik Attila alkotása

A doktornő meg nézte a széles vállakat, a szemtelenül barna szemeket, nézte a kocsit markoló ujjakat, és megfogadta, nem veszi észre, az Istenért se veszi észre, hogy a fekete kockás pléd alatt egyetlen láb sincs.

– Az eke volt. Beleakadt egy kőbe. Aztán, amikor ki akartam cibálni, meglódult a gép. Még azt se hallottam, hogy roppant a csont.

Halkan beszélt a férfi. Szinte suttogott. De a mély basszus így is bejárta az udvart.

– De már nem fáj. Mint a Holdnak se, ha megugatják. Megszokta. Csak éppen hiányzik. Meg amikor jön az időváltozás. Úgy érzem, hogy viszket a talpam. Hát nem furcsa?

A bicikli kicsúszott a doktornő kezéből, fehérre meszelt falhoz csapódott.

– És tudja, mi a legrosszabb? A bicikli. Mert az hiányzik a legjobban. A tekerés. Meg a szél. Szerettem, ha az arcomba csap. Mint magának, mert maga is szereti, ugye jól láttam?

Egy…kettő…három – számolt a lány. Egy… kettő… három – kezdte újra. Majd elindult a keze arra, hol másik kezet remélt.

– Vértesi Szilvia vagyok. A falu új orvosa.

– Házi Lukács. Én meg régi – mosolygott a férfi, és hagyta, hogy a doktornő árnyékba tolja a hirtelen feléledt őszi Nap izzasztó sugarai elől.