2021. szeptember 25., szombat
PÓSA ATYA, A LELKÉSZ VÁLASZOL

Mire jó vagy mire nem jó az eutanázia, a kegyes halál?

Kedves Atya!
Olvasom az újságot, s megdöbbenek. Már az írás címe kiveri nálam a biztosítékot. Spanyolországban megtörténhet, hogy engedélyezett lesz az eutanázia? Micsoda? Szomorú, dühös is vagyok. Én még úgy tanultam, hogy NE ÖLJ! – ez a bibliai tanítás. Hová jutunk most így? Vagy helyes ez? Rosszul gondolkodom talán? Köszönöm válaszát. Endre


Az eutanázia jelentése kegyes halál, kegyeletből, könyörületből előidézett halál, általában egy gyógyíthatatlan, súlyos beteg esetében. Olyan ember haláláról van szó, akinek az egészségi állapota teljesen leromlott, orvosilag nem lehet rajta segíteni, a rossz egészségi állapota pedig csak szenvedést okoz neki, nagyon gyakran kibírhatatlan szenvedést. Annak érdekében, hogy ne szenvedjen, ő maga vagy egy hozzátartozója kérheti az orvost, hogy valamilyen eszközzel vessen véget az életének. Egy kegyes, könyörületes, igazán jó szándék indít erre, hogy ne szenvedjen, ezért „jó-halálnak” (eu-tanáziának) nevezzük. Ezzel az indokkal egyre több ország engedélyezi ezt a törvényhozatalában. Engedélyezni azért kell, mert a Hippokráteszi eskü minden orvost arra kötelez, hogy mentse a beteg életét, és hogy semmilyen eszközzel ne okozza a halálát, ne ölje meg. Az eutanázia valójában emberölés, ezt pedig kifejezetten tiltja az isteni törvény (a „Ne ölj!” paranccsal), és az állami igazságszolgáltatás is súlyos bűncselekménynek tekinti a gyilkosságot. Az állami törvényhozatal mentesíteni akarja az orvost ez alól a felelősség alól, ezért rendeletben engedélyezi az eutanáziát (legfőképpen az abortuszt). Az isteni törvény alól azonban nincs felmentés. Isten ugyanis egy napon számon kér minden kiontott vért, ahogyan Jézus mondja: „számon fognak kérni minden vért, melyet kiontottak a világ kezdetétől”. (vö. Lk 11,50-51)
Hova jutunk ezekkel az egyre terjedőbb állami engedélyezésekkel? Valószínűleg oda, hogy egy napon majd kötelezővé is teszik az eutanáziát minden súlyos és idős beteg esetében, mint ahogy már az orvosoknak kötelezővé tették az abortálást minden meg nem született gyermek esetében, amikor azt az anya kéri.
Igazunk van-e nekünk, embereknek, amikor azzal indokoljuk meg a kegyes halált, hogy a beteg ne szenvedjen? Igaz-e, hogy a szándékosan előidézett halál megment minden szenvedéstől? Mert mi általában a halálban csak azt az egyetlen jót látjuk, hogy „De jó, többé már nem szenved!” De igaz-e ez?
A szenvedés az ember tudatában történik, az énjében, a lelkében, olyan értelemben, ahogy az egyre gyakoribbá váló közmondásunk tartja: „Minden az ember agyában dől el.” A fájdalom jöhet, jön a testből, a beteg testből, de magát a szenvedést az ember az agyában, az értelmében éli meg. Ezért, ha az agyában nincs fájdalomtudat, ha valami jónak a gondolata van, akkor már nem is szenved a testében lévő fájdalom miatt. Ha elalszik, s ezzel kikapcsolódik a tudata, akkor alváskor nem érzi a fájdalmat. Ugyanakkor, ha kómába esik, a test funkciói kikapcsolódnak, de az énje él, az öntudata megvan, és ekkor a lelkében nagyon szenved.

Az ember nem semmisül meg a testi halállal. Az ember létére is vonatkozik az az alapvető természeti törvény, hogy „Az anyag nem vesz el, hanem csak átalakul.” Az ember léte sem veszik el a testi halálban, hanem csak átalakul.
Tökéletes példát ad erre a hernyó átalakulása lepkévé. A hernyó burokba zárja magát, mondhatjuk, koporsóba temeti magát, ott egy ideig szenved a bezártság miatt, de abban a szenvedésben szárnyakat növeszt, és amikor azok kifejlődnek, a hernyó kirágja a burkot, kimegy belőle, és lepkévé alakulva szabadon röpülhet.
Hasonló dolog történik az emberrel is. Az énje, a lelke be van zárva testének burkába. A teste szenvedést okoz neki, de ez a szenvedés a lelki fejlődését szolgálja, megnemesíti énjét, együttérzővé teszi a szívét. Amikor ez az átalakulás befejeződik, a testének szét kell törnie, hogy a lelke „lepkeként” kiröpülhessen belőle, és fölrepülhessen a mennyek országába.
Ezzel a fejlődési céllal Isten minden embernek ad szenvedést. A legtöbb szenvedést egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak adta, hogy őt azzal a legnagyobb tökéletességre, a teljes együttérzésre képesítse az emberek szenvedése iránt. Ennek a végtelen együttérző képességnek köszönhetően Jézus minden szenvedő ember megmentésére indult. „Bár Isten Fia volt, engedelmességet tanult abból, amit elszenvedett – mondja a Szentírás –, és amikor eljutott a tökéletességre, örök üdvösség szerzője lett mindazoknak, akik engedelmeskednek nekik.” (Zsid 5,8-9)

Az ember, ha elmenekül a szenvedéstől, ha „megmentik” (eutanáziával, abortálással) a szenvedéstől, akkor nem alakul át, nem tökéletesedik, hanem korcs marad lélekben. Ez a lelki fejletlenség pedig örök szenvedés forrása lesz a számára. Amikor meghal, a lelke kiköltözik széteső testéből, neki ott kell vergődnie a földben korcs „hernyóként”, ahelyett, hogy „lepkeként” szárnyakkal fölrepülne a mennyekbe. Azzal, hogy megmenekült, megmenekítették a szenvedéstől, éppen azzal zuhant a legnagyobb szenvedés gödrébe.
A kegyes halál indítéka az, hogy a beteg ember ne szenvedjen. Az abortálás indítéka az, hogy a sérült, fogyatékos magzat ne szenvedjen, ha meg fog születni. Vagy ne szenvedjen az anya, ha nem kívánt gyereket kell a világra hoznia.
Ez a csábító indíték, hogy „ne szenvedjen” az egyik legnagyobb hazugság, amivel az emberiség becsapja magát. Éppen azzal, hogy megmentse a szenvedéstől, a legnagyobb szenvedésbe taszítja magát. A kegyes halál valóban a legkegyetlenebb halál, mert a lelket elkorcsosítja. Az abortuszt kérő anya azzal az indítékkal, hogy ne kelljen neki a nem kívánt születendő gyermekétől szenvednie, rengeteg fizikai és pszichikai szenvedésre ítéli magát egészen haláláig, és azon túl is.
Az ember akkor nem szenved, ha elfogadja a szenvedést. Ugyanis, ahogy mondtuk, az embernél minden az agyban dől el, vagyis amit gondol, amit elképzel, az a valóság a számára. Ha azt gondolja és azt mondja, hogy félek és menekülök ettől a szenvedéstől, akkor beleesik a szenvedés csapdájába. Ha azt gondolja és azt mondja, hogy elfogadom, akarom ezt a szenvedést, akkor kilép a szenvedés csapdájából, egyáltalán nem szenved többé.

Ha egy gyógyíthatatlan, súlyos beteg elfogadja a szenvedését, esetleg azzal a hittel, hogy Isten Fia elfogadott minden szenvedést, hogy tökéletessé váljon, akkor nemcsak hogy nem szenved a testi fájdalmaktól, hanem még értékeli is azokat, azzal a hittel, hogy ezek a tökéletességre érlelik meg a lelkét.
Ha egy anya elfogadja és akarja születendő gyermekét, akkor nem fog szenvedni tőle, még akkor sem, ha rengeteget kell majd fáradoznia érte.
Tisztelt Endre! Kérdezi, hova jutunk most így. Oda, hogy menekülve a szenvedéstől egyre több szenvedést teremtünk magunknak. De tehetünk ez ellen valamit! Ha elfogadjuk és akarjuk a fájdalmakat, akkor egyre jobban menekítjük ki magunkat a szenvedés tengeréből. Kezdjük el ezt minél többen, hogy a nem szenvedés virágzó földje felé irányítsuk az emberiség folyamát.

László atya