2021. szeptember 22., szerda

Egy regény fejezetei

Kovács Lajos: Hosszúra nőtt árnyékaink

A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán egy filológiai csoport felvállalta Kovács Lajos (1949–2017) irodalmi hagyatékának összegyűjtését, feldolgozását és sajtó alá rendezését. A Piliscsabán született, majd Dorogon élt pedagógus, irodalmár gazdag szépirodalmi terméséből eddig négy vaskos kötetet állított össze Bombitz Attila filológus munkatársaival, ebből három 2020-ban megjelent, a negyedik kiadás előtt áll.

Kovács Lajos sokműfajú szerző volt, magát elsősorban tanárnak, tanító embernek tartotta, a köztudatba a gyermekeknek és fiataloknak író alkotóként vonult be. Szerkesztő kollégája a kritikusi munkásságát helyezte előtérbe, a válogatott műveit szerkesztő Bombitz pedig egy prózai művének címét adta a hagyatékban talált verseket és elbeszéléseket tartalmazó első kötetnek. Jó döntésnek tűnik. A Hosszúra nőtt árnyékaink ugyan különálló elbeszélés, de maradéktalanul illeszkedik a cím nélküli, elektronikus kéziratban fellelt családregény fejezeteinek végére, és adja meg a páratlan stílust teremtő elbeszélő karaktert.

JATEPress, Szeged, 2020

Kovács Lajos az 1990-es években kezdte fogalmazni a családregény fejezeteit. A történetet onnan kezdte, hogy szüleit a második világháborút követő lakosságcsere során Csehszlovákiából áttelepítették Magyarországra. Nem ennyire direktben nyitja a történetet, hanem a gyermeki látószögébe befogható környezetbe helyezi a minden munkát elvállaló és elvégző, fizetség iránt soha nem érdeklődő édesanyját, a folyton úton lévő, kerékpározó telefonszerelő, távirdász apját, a településen élő gyerekeket. Egyáltalán nem naiv ez az elbeszélői perspektíva, nem is tudálékos, amit egy óvodás kor előtti gyermek élesen lát, és képes értelmezni, az szemléletesen leírva jelenik meg az időváltó narratívában, ami számára még nem világos, az sejtésként jelenik meg, mintegy megágyaz a történések folytatásának. Ennek a fejezetnek a Vernek vagy meghalnak a címe. Idemásolom a további fejezetek címét, szerintem ezekből már kikövetkeztethető a regénytörténet gerince: Vernek vagy meghalnak; Izzadt nagymama-ingek; Megteremtjük a nagyapám-képet…; Ne engedjétek el apánk kezét!; Másodosztályú történelmünk; Halászok évei; Katonanóták, riadók; Miért nem írok helyetted levelet?, végül a „különálló” elbeszélés, a Hosszúra nőtt árnyékaink.

Az elbeszélő perspektívája fejezetről fejezetre szélesedik. Más hangon szólítja meg olvasóját a gyermek, a főiskolás, a sorkatona, aki ténylegesen határőr. A határ fontos szerepet nyer a történetben. A lakosságcsere két részre szakította a még össze se kovácsolódott családot, megnehezítette a familiáris vizitációkat. A határátlépések folyamatos megaláztatásokkal jártak, hol a rendőrök, hol a vámosok akadékoskodtak, saját tulajdonukat se hagyták átvinni az utazóknak a határon. Később az elbeszélőnek Ausztriába igyekvő endékásokra kellett volna vadásznia, meg elkerült a jugoszláv határhoz is, ami nem adott kellő ihletet, társai és felettesei annál inkább, gáláns kalandjaik sorával. Általánosságban szemlélve az elbeszélő folyamatosan a határátlépés kihívásaival szembesül, amikor zárt közösségből, hatalmi hierarchiától szeretne szabadulni. Gyermekkora helyszínén svábok, magyar telepesek, kitelepített magyarok és cigányok élnek, legmélyebb benyomást a cigányok elemi szabadságigénye és lázas duhajkodása hagy benne.

Ebben a vegyes lakosságú faluban is megtörténnek dolgok, amelyeknek meg kell történniük, vízbefúlás, gyilkosság: „Éjjel megint keresett az egész falu, fáklyák lobogtak az utcákon, de akit kerestek, nem ismertem a nevét. A kertből láttuk, hogy a fáklyák borítják a kálvária oldalát, mint a görögtűz, aztán visszajönnek. Reggelig alig aludtunk, hangos és rémületes lett a falu. A keresettet nem találták meg, csak délután, vérbe fagyva a kápolnában, elvágták a torkát. Nálam is kisebb fiú volt, nem járt óvodába, az anyja mellől vitte el valaki úgy, hogy nyoma se maradt. Két nap múlva már bugyogtak a pokol iszapos kénhólyagjai, hogy elnyeljenek egy unokatestvért, akinek szennyes cselekedetére magyarázat soha nem készült.” (205) Ez az elhallgató, lebegtető, körülíró, később alaposabban leíró, felülstilizáló stílus ragadott meg Kovács Lajos prózájában, meg a panasz nélküli szociális érzékenysége, iróniája és humora, hogy egyszerre tud gyermek és felnőtt lenni.

Furcsa körülmények közt élnek a vidéken, van, ahol a falu bírója ugyanúgy él, mint a cselédjei, noha tehetős, a többiekkel együtt hasal az asztalra, és fal az egyetlen edényben készült ebédből, mint a szolgái, akikkel viszont igazságos és a maga módján emberséges. Az egyik nagyapa évekre eltűnt a világháborúban, az oroszok elhurcolták. Ahogy előkerült, még az orosz szót se hagyta kiejteni, és mindent gyűlölt, ami orosz, a faluban ő volt az egyetlen, aki szembe ment a kollektivizálással.

A gyerekfejjel megélt 1956 konklúzióját már felnőtt vonja le: „besúgó világ lettünk, nem bírunk már soha kikecmeregni ebből.” (271) A csehszlovákiai szovjet beavatkozás már az elbeszélő érettebb korában történik – megismétlődik a határhelyzet: „árnyékaink átnyúlhattak-e egymásig egy egész országon? Ezen a tenyérnyi semmiségen.” (329) Az idő fölszámolt mindent, rokoni kapcsolatokat, barátságokat, kalandokat, dühöt, indulatot, félelmet, a történet végéről még a pont is hiányzik. Bár meglehet, hogy valójában ott van, csak az árnyékban.