A Kínai Kommunista Párt csütörtökön ünnepelte fennállásának századik évfordulóját. A pekingi Tienanmen téren megtartott ünnepségen több mint 70 ezer gondosan kiválasztott résztvevő volt jelen, akik közül senki – a koronavírus-járvány felett aratott diadal jeleként – nem viselt maszkot. Az eseményen Hszi Csin-ping kínai elnök, a párt főtitkára mondott egyórás beszédet.
„A Kínai Kommunista Párt nélkül Kína ma nem lenne az, ami. Az előttünk álló úton fenn kell tartani, és tovább kell erősíteni a párt vezetését” – hangsúlyozta a párt főtitkára.
A kínai állampártnak van is mit ünnepelnie, hiszen a KKP jelenleg a világ egyik legbefolyásosabb politikai szervezete. A KKP Központi Bizottságának szervezési osztálya által kiadott jelentés szerint a KKP tagjainak száma június 5-éig meghaladta a 95,1 milliót. Irányításuk alatt egy félgyarmati agrárország a világ egyik vezető szuperhatalmává vált. Persze az ünnepségen nem ejtettek róla szót, de meg kell említeni, hogy ez az út sajnos temérdek emberáldozatot követelt. De hogyan is alakult meg a KKP? Hogyan szerezte meg a hatalmat? És mi áll a gyors gazdasági fejlődés hátterében? Ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszokat adni írásunkban.
MENETELÉS MAO CE-TUNGGAL
Száz évvel ezelőtt Kínát „Kelet-Ázsia beteg emberének” nevezték. Az ország félgyarmati sorban sínylődött, amelynek jelentős területeit olyan nagyhatalmak ellenőrizték, mint Nagy-Britannia, Franciaország és Japán. Ezenfelül gyakorlatilag az államszervezet is szétesett. Az 1911-12-ben Szun Jat-szen vezetésével lezajlott kínai forradalom megbuktatta a császári rendszert és létrehozta a Kínai Köztársaságot, de az ország anarchiába süllyedt. Az ország tartományait hadurak irányították. Közben az ország északi részén éhínség tombolt, amely több százezer ember életét követelte.
Ebben a Kínában hozták létre a KKP-t, a hivatalos kínai történetírás szerint, 1921. július 1-jén, Shanghai francia koncessziós zónájában. A párt dokumentumai szerint azonban az is lehetséges, hogy az alapításra valójában csak július 23-án került sor a KKP I. Nemzeti Kongresszusának első napján. A dátumnál azonban érdekesebb az a tény, hogy a pártot mindösszesen tizenketten alapították, köztük a későbbi „nagy kormányos” Mao Ce-tung, valamint, hogy az indulásnál a szervezet csak ötven taggal rendelkezett. A párt támogatottsága azonban gyorsan növekedett, főleg a kispolgári értelmiség és a parasztság körében. Szun Jat-szen és pártja, a köztársaság vezető politikai ereje, a Nemzeti Párt (Kuomintang) még szövetségre is lépett az új párttal. Szun Jat-szen azonban 1925-ben meghalt. A helyébe lépő Csang Kaj-sek szembefordult a kommunistákkal és igyekezett leszámolni velük. Ezzel 1927-ben véres polgárháború kezdődött Csang Kaj-sek hívei és a kommunisták között. A harcokkal együtt nőtt Mao Ce-tung befolyása a pártban, ugyanis a harcokban sok vezető beosztású elvtársa esett el. A belharcokban meggyengült ország azonban kiváló terepnek bizonyult az agresszív japán terjeszkedésnek. Így Csang Kaj-seket és Mao Ce-tungot a közös ellenség arra sarkalta, hogy ideiglenesen félretegyék ellentéteiket, egységfrontba tömörüljenek és együtt harcoljanak a megszállók ellen. A II. világháború befejeződésével a polgárháború ismét kiújult, amely végül Csang Kaj-sek vereségével végződött. Csang Kaj-sek hadseregének maradványaival és megmaradt híveivel Tajvan szigetére vonult vissza, amely Kínai Köztárság néven gyakorlatilag önálló állammá vált. A kontinentális Kínán pedig 1949. október elsején kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.
A kommunistáknak tehát sikerült egyesíteniük az országot. Ezenfelül, szovjet segítség nélkül, önerőből szerezték meg a hatalmat. Ezzel Mao Ce-tung és pártja a kínai történelmi hagyományoknak megfelelő legitimációt szerzett az ország irányításához, vagy ahogy a kínaiak mondták: „Elnyerték az égi megbízást.” A kínai történelemben ugyanis hosszú évszázadokon keresztül az ország élén dinasztiák váltották egymás. Úgy tartották, ha az ország hanyatlásnak indult, az jelzi, hogy a regnáló dinasztia elvesztette az Ég bizalmát, és egy új dinasztiát kell megbízni az állam irányításával. Ebbe a mintába illeszkedett bele Mao és a KKP hatalomra jutása is.
Mao Ce-tung az ország vezetőjeként meghirdette az úgynevezett Nagy Ugrást, amelynek keretében az elmaradott, mezőgazdasági jellegű Kínát néhány év alatt fejlett ipari országgá kívánta fejleszteni. Sőt a szovjet Szputnyik–1 1957-es fellövését követően elkezdődött a kínai űrkutatási program is. 1964. október 16-án az első kínai atombomba felrobbantásával az ország ötödikként az atomhatalmak sorába emelkedett. Az erőszakos iparosítás azonban gazdasági összeomlást eredményezett, és mintegy húsz-harminc millió ember halálát okozó éhínséget okozott. Ezenfelül az ország külpolitikailag is elszigetelődött. Az ideológiai ellentét miatt megromlott a viszony a Szovjetunióval és csatlós államaival. A kudarc nyomán kiéleződtek a hatalmi harcok a párton belül. Ezért Mao hatalmának megőrzése érdekében elindította a kulturális forradalmat, hogy leszámoljon vélt és valós politikai ellenfeleivel, ami újabb több milliós emberáldozatot követelt. Mao 1976-ban hunyt el. A mai hivatalos kínai történetírás jelenleg úgy értékeli, hogy 70 százalékban jó, 30 százalékban rossz, amit tett.
GAZDASÁGFEJLESZTÉSSEL AZ EGYPÁRTRENDSZERÉRT
Mao utódja Teng Hsziao-ping elindította a „reform és nyitás politikáját”, amellyel Kína a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává vált. Felszámolta az egyszemélyi uralmat és a személyi kultuszt, és kollektív vezetési modellt alakított ki. A pártfőtitkár és az államelnök mandátumát két ötéves ciklusra korlátozták, akinek ezt követően vissza kell vonulnia, hogy a pártelit aztán új vezetőt válasszon. Teng Kína gazdasági problémáit a fejlődés felgyorsításával, és az országot a világgazdaságba való bekapcsolódásával igyekezett orvosolni. Főleg a nyugati országokkal törekedett jó kapcsolatokat kiépíteni. 1979-ben Jimmy Carter amerikai elnökkel tárgyalt a Fehér Házban. Jelentősen javultak a kapcsolatok Japánnal. 1984-ben a britekkel megállapodás jött létre arról, hogy 1997-ben Hongkong visszakerül Kínához. Sőt Teng Kínában különleges gazdasági övezeteket hozott létre, amelyekkel a nyugati cégeket csábította az országba. Teng reformjainak legfőbb célja az volt, hogy Kínát a világgazdaság megkerülhetetlen tényezőjévé tegye, és elérje, hogy a világgazdaság szereplői kénytelenek legyenek annak szurkolni, hogy a kínai állampárt ne valljon kudarcot, mert az a világgazdaságra is beláthatatlan következményekkel járna. 1989 tavaszán a párt számára mégis felsejlett a bukás rémképe, ugyanis több mint egymillió ember vonult utcára demokráciát követelve Peking központjában. Teng parancsára a tüntetéseket a hadsereg bevetésével páncélosokkal fojtotta vérbe, majd még abban az évben Teng lemondott minden vezető tisztségéről.
Bár Kínában a rendszerváltás így végül elmaradt, a Tienanmen téren történtek, a hidegháború vége és a kelet-európai szocialista rendszerek bukása a pártot reformokra kényszerítette, amelynek legfőbb célja a párt legitimációjának helyreállítása volt. A párt új főtitkára Csiang Cö-min ezért a változó viszonyoknak megfelelően megfogalmazta a KKP néppárttá válásának gondolatát. E szerint a párttagság többségét adó munkások, parasztok, értelmiségiek és katonák mellett a pártnak nyitni kellett az olyan új társadalmi csoportok felé is, mint a magánvállalkozók és a magánszektorból érkező értelmiségiek felé. Közben a Teng által beindított gazdaság tovább fejlődött. Az ezredfordulóra Kína már a világ negyedik gazdasági hatalma volt. 2002 után az új főtitkár, Hu Csin-tao folytatta elődje néppárti koncepcióját. Emellett meghirdethette a „szocialista harmonikus társadalom” megteremtésének koncepcióját, amellyel a rohamosan fejlődő gazdaság vívmányait a társadalom legtöbb rétegéhez kívánta eljuttatni. Ez többek között a szolgáltatások színvonalának emelését, a jövedelmek közti különbségek csökkentését, egységes, országos foglalkoztatáspolitika megfogalmazását, a városi nyugdíjbiztosítási rendszer fejlesztését, az egészségügyi ellátás és a lakosság egészségi állapotának általános javítását, valamint a fogyatékkal élőknek nyújtott szolgáltatások javítását jelentette.
2012-ben, amikor Hszi Csin-ping vált a párt főtitkárává, már egy hatalmas tagsággal bíró szervezet, és a világ egyik legerősebb gazdaságával rendelkező ország irányítását vehette át. Az új vezető nem elégedett meg ennyivel. Korrupcióellenes kampányával leszámolt politikai ellenfeleivel, majd 2018-ban elérte, hogy a KKP kongresszusa eltörölje a kínai alkotmányból azt a passzust, amely két ciklusban korlátozza az államelnök hivatali idejét. Hszi ezzel feladta Teng egyik örökségét és Maóéhoz fogható hatalomra tett szert. A gazdasági fejlődés pedig immár nem csak a párt uralmának záloga, hanem Kína nagyhatalmi törekvéseinek eszköze is. Az ország ugyanis többek között kínai vállalatok világpiaci terjeszkedésével, külföldi befektetésekkel és más országoknak nyújtott hitelekkel szerez egyre nagyobb befolyást a világban. Egyelőre tehát úgy tűnik, a KKP teljesíti az Ég megbízását, és amíg ez így marad, addig az egypártrendszer is fennmarad Kínában.
