A hétvégi hegyi szakaszok teljesen átírták az idei Tour de France forgatókönyvét. Kiderült, hogy Tadej Pogačar, aki a tavalyi viadalon drámai módon, az utolsó előtti nap időfutamán vált szenzációs győztessé, idén – legalábbis az eddig látottak alapján – egészen más erőszintet képvisel, mint a többiek. Amióta a „felnőtt kerékpáros eszem” tudom, ilyenre nem volt példa: a háromból mindössze egy hét (igaz, a leghosszabb) telt el a Grand Boucle-ből, és már többé-kevésbé kész tényként lehet kezelni, ki áll majd a dobogó legmagasabb fokán a Champs-Élysées-n. Pogačar most két perccel vezet a vasárnapi heroikus szökéssel győztes Ben O’Connor előtt, aki az összetettben – bár jó hegyimenő – sötét lónak számít, és a legközelebbi ember Pogi mögött, aki már bizonyított komoly szakaszversenyen, a bő ötperces hátránnyal rendelkező Rigoberto Urán…
Bár az elmúlt évek sky-os, illetve ineosos dominanciája is fölényes volt, és tudni lehetett, hogy (legtöbbször) Chris Froome-ot nem lehet veszélyeztetni, ilyen szintű erőkülönbség nem volt látható az élversenyzők között már az első hét után. Volt egy sanda gyanúm, hogy vajon ki lehetett az utolsó, akinek a diadalai az első néhány komoly erőpróba után ennyire nyilvánvalóvá váltak. Ez a gyanúm be is igazolódott, amikor visszapörgettem a kiírásokat egészen a 2005-ösig, illetve az azt megelőző hat viadalig. Igen: Lance Armstrong volt az, aki az első néhány hegyi etap, illetve egy hosszú időfutam után kis túlzással már önmaga dönthette el, mekkora előnnyel ünnepeljen Párizsban. Félreértés ne essék: korántsem szeretném a szupertehetséges Pogačart bármiféle rosszindulatú gyanúba keverni. Pusztán annyit állítok, hogy közel két évtizednyire kell visszatekinteni ahhoz, hogy ilyen szintű erőfölényt találjunk a Tourok történelmében.
