2021. szeptember 28., kedd

Pironkodó sorozatkedvelők

Némiképp mindig is irigyeltem azokat, akik őszinte lelkesedéssel tudtak rajongani egy-egy televíziós sorozatért, jómagam ugyanis valamiért soha nem tartoztam közéjük, talán azért, mert nem tudtam olyan mértékben azonosulni egy-egy sorozat szereplőivel, illetve az általuk megélt élethelyzetekkel, talán azért, mert már gyermekként is határozottan igyekeztem elválasztani egymástól a valóságot meg a fikciót, nem tudom. Azt viszont igen, hogy amint újra végiggondolom az iménti mondatomat, máris megkérdőjelezem önmagamat, hiszen gyermekkoromban magam is minden héten ott ültem a Szomszédok meg a Dallas éppen aktuális részének sugárzásakor a tévé előtt, és mi tagadás, izgatottan vártam, mi történik majd a Mágenheim, a Takács és a Vágási, illetve a Ewing és a Barnes család tagjaival, ugyanúgy, ahogyan akkoriban szinte mindenki más is, hiszen teljesen természetes volt, hogy a családok valódi közösségi programként együtt nézték ezeket a sorozatokat, amelyeknek történéseit azután meg is vitatták, ráadásul nemcsak egymással, hanem másokkal is, hiszen bárhol, bármikor, bármilyen körülmények között téma lehetett, és ha már az lehetett, értelemszerűen az is volt mindaz, ami az adott sorozatok éppen aktuális epizódjában történt.

Ma persze már nem tudom, melyiket kedveltem jobban, melyikről beszélgettünk többet az óvodában meg az iskolában, merthogy természetesen köztünk is téma volt mindaz, ami a sorozatokban zajlott, igaz, mi csupán a felszínesebb rétegeit próbáltuk a magunk módján értelmezni, megfejteni. Ha jól emlékszem, az is előfordult olykor-olykor, hogy játszadozás közben valamelyik kisautónkat éppen Pamela vagy Samatha, esetleg Bobby vagy Jockey vezette, a sorozatokhoz való viszonyulásunk mégis távol esett a rajongástól. Attól az erőteljes érzelmi magatartástól, amely sokféleképpen értelmezhető és sokféle módon ki is fejezhető, sőt számos módon ki is használható, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Ez utóbbi jelenségre temérdek példát láthattunk az elmúlt évek során, nemcsak térségünkben, hanem a világ egyéb szegleteiben is, és ez természetesen ma sincs másként. A minap például arról szóltak a hírek, hogy elárverezik a jóval szebb időket is megélt magyar televíziós sorozat, a Barátok közt ereklyéit, ugyanis az alkotók olyan módon szeretnék megköszönni a nézők szeretetét, hogy lehetőséget biztosítanak számukra egy-egy olyan emléktárgy megőrzésére, amely sokáig emlékezteti majd őket egykori kedvenc sorozatukra. Még mielőtt lemondóan legyintenénk, mondván, csak egy újabb remek reklámfogásról van szó – amiben azért nyilvánvalóan van némi igazság –, fontos kiemelni azt is, hogy az eredményesen licitálók által befizetendő összeget a szervezők jótékony célra fordítják. Egy másik éppen megszűnő magyar sorozat, a Jóban, rosszban nézői pedig állítólag petíciót indítottak annak érdekében, hogy ne érjen véget a kedvenc sorozatuk, amely az azt sugárzó televíziós csatornát üzemeltető csoport közlése szerint programstratégiai okokból szűnik meg.

A két eset kapcsán számos régi történet elevenedhet fel bennünk, köztük egyebek mellett az is, amikor a lakosság összefogott, és gyűjtést szervezett Izaura felszabadításáért, illetve néhány évvel, sőt talán évtizeddel később Esmeralda szemműtétjéért. Azt persze ma már nehéz egyértelműen megítélni, hogy ezeknek a történeteknek valóban volt-e a valóságalapjuk, vagy csupán városi legendákként élnek az emlékezetünkben, az azonban bizonyos, hogy a sorozatokkal, illetve az azok szereplőivel való azonosulás – annak ellenére, hogy a sorozatnézés ma már sokkal inkább tekinthető egyéni, mintsem közösségi tevékenységnek – napjainkban is sokak életében bír kiemelt jelentőséggel, legfeljebb ma már kevésbé beszélünk nyíltan róla, mint amennyire évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt a Szomszédokról meg a Dallasról beszéltünk, amikor még szinte senki sem érezte úgy, hogy pironkodnia kellene amiatt, mert esetleg nem megfelelő színvonalú műsorokkal kapcsolódik ki, mivel mindenki tudta, hogy mások is pontosan ugyanazt teszik.