2024. április 23., kedd

„Mögötte a sors”

Vastag Rozália: „Az első húsz év után már jobb volt”

A hat gyerekes jázovai Faragó család legidősebb fiú gyermeke, az András özvegye, Vastag Rozália (1934) Padén él.

– Jázován születtem, kint a tanyám, anyám (1898) szajányi volt, apám jázovai. A nyárfás tanya az Arankán túl, a hodicsi hídon még 2-3 kilométerre volt a Nyárfás tanya. Még csak hétéves voltam, amikor apánkat elveszítettük, rosszul éltünk anyánkkal… Korán, 16 évesen, szinte gyerek fejjel mentem férjhez a Faragó Andrishoz.

Öten voltunk testvérek, a húgom egy évvel fiatalabb nálam, Zentán él. Hétéves voltam, mikor apánk 1941-ben meghalt. A legidősebb testvérem, a Maris (1920) Szajánba ment férjhez, egy német gazdánál szolgáltak az urával. Amikor már közel jártak az oroszok, a gazdának megpakolták a szekeret, nem akarta bevárni az oroszokat. Felpakoltak a kocsira, amit tudtak, és a nővéremék is elmentek a német gazdával. Magyarországon kötöttek ki, nem hallottunk felőlük semmit húsz évig.

Szegény anyánkat „mögötte a sors”. A Maris néném elment Magyarországra. Az Imre (1922) bátyám, a szajáni Szabó Elekkel, meg a Lényi Ferivel hármasban a német megszállás alatt átjártak a zöldhatáron Magyarországra, mert itthon semmit sem lehetett venni. Egyik alkalommal szerencsétlenül jártak, mind a hármukat agyonlőtték a határon, ahogy szöktek át, pedig tudták az utat, sokszor voltak, de mégis baj lett. Az Andris bátyám 1924-ben született, 24 évesen meghalt tüdőbajban. Így maradt anyám egyedül velem meg a húgommal a Nyárfás tanyán.

 „ANDRISUNKAT MEGVÁDÓTÁK”

– A háború ideje alatt Macahalmán tartották fogva azokat, akiket valami miatt elfogtak a németek, partizánokat meg másokat is. Egyszer oszt kiszöktek a foglyok, vagy a partizánok kiszabadították őket, már nem tudom, de ott bujkáltak a mi tanyánk, a Nyárfástanya közelében. Nagydarab négy lánc föld tányérrica ültetvény volt, a mi földünkkel mezsgyés, a szentmiklósi Dusán bácsié, abban rejtőzködtek a macahalmi szökevények.

Keresték a szökött rabokat a németek, teherautóval jöttek a katonák Padé felől a Nyárfás tanyához, ami nem volt körülkerítve, behajtottak az udvarra. Jól emlékszem, mintha tegnap történt volna, anyám krumplis pogácsát sütött lábasban, azzal kínálta a katonákat, nagyon ízlett nekik. Nem bírta őket jól tartani.

Körülfogták a napraforgóst, kihajtották, megfogták a szökevényeket, egyet agyon is lőttek.

Ekkor Andris bátyám odavolt szántani a két lóval, nem tudott semmit, hogy mi történt a tanyánk körül, amikor hazaért csodálkozva nézte a katonákat, a lelőtt embert a tanyaudvaron. Adrisnak kellett lovas kocsival elvinni a lelőtt embert Szajánba, egy kísérő is ment vele.

Később, amikor a partizánok kerekedtek felül, vége lett a háborúnak, akkor Andrisunkat megvádolták, de többet is vallattak, a Zsarkó Pista, Zsarkó János, Süli Pista, hogy biztosan ők voltak, akik jelentették, biztosan ők árulták el, hogy hol bujkálnak a Macahalmáról szökött foglyok. Vallatták, de hát nem tudott Andrisunk semmit, akkor ért haza a szántásból, ártatlan volt.

Nem ért semmit, a többiekkel együtt elvitették Högyösre (Tiszahegyes, Iđoš), ott voltak hét hétig, mindennap gyalog kísérték oda meg vissza, télen, borzasztó helyzet volt.

Amikor hazajöttek a rabságból, azt mondta a Zsarkó Pista, anyámnak: Zsuzsa néni, ha én az Andrist „fő nem kőtöm” ott fagyott volna meg a betonon, ahol be volt zárva. Verték, vallatták őket, pedig nem ők voltak, akik jelentették a szökevények búvóhelyét. Végül el kellett, hogy engedjék őket, szörnyű időket éltünk. Andrisunk tüdőgyulladást kapott a hét hetes fogságban, hidegben, télen hajtották őket kihallgatásra, be voltak csukva valami hideg ólba, akkor kapta a tüdőbajt. Később, 1948-ban abba halt bele szegény, fel van írva anyám imakönyvében.

Később tudtuk meg, hogy az a valaki, aki jelentette a foglyok búvóhelyét lóháton ment, volt is kép róla lóháton. Ment ki megnézni a kukoricáját a Milina baránál lóháton, oszt észrevette a bujdosókat, az jelentette, hol vannak.

Két lovunk volt, a Huszár Ferenc bácsi a Huszár Károly apja járt oda hozzánk a tanyára, az ő földjét is a mi lovainkkal szántotta meg a mienket is. Oda voltak szántani a Hosszú háton, Andrisunk segített neki kifogni a lovakat. Az egyik lovat bevezette az istállóba, bekötötte, alig hogy kifordult a lovaktól kibukott az ajtón összeesett és meghalt. Elvitte a tüdővész, alig volt 24 éves. Mi maradtunk anyánknak, én meg a húgom.

Katalinkor, 1950. november 25-én mentem férjhez, anyám meg nemsokára, másfél hónapra rá, 1951. január 9-én felakasztotta magát. De már hónapokkal előbb akárkivel beszélt, azon törte a fejét, hogy mondjuk meg, mi a „legszöbb” halál? A fejébe vette, hogy végez magával, ettől nem lehetett eltéríteni.

Anyánk szegény már nem tudta elviselni, hogy egyik fiát lelőtték a zöldhatáron, a másik meg tüdőgyulladásban halt meg. A Maris néném meg elment Magyarországra, nem tudtunk róla semmit. Ez már túl sok volt neki „űnéki öngyilkosnak kölött lönni, mögötte a sors”.

Volt egy szomszédunk, a Nagyfülű Pista (Tóth István), így ismerték Jázován, ő járt oda hozzánk 1950-ben, fel se értük ésszel gyerekek, minek jár ez anyánkhoz. Össze is állt anyánkkal, de alig fél évig tartott a dolog, elment. Utána viszont elkezdett követelőzni, örökölni akart. Vissza-visszajárt, hogy bizony ő úgy is elviszi mindennek a felét, mert az neki jár. Pedig nem is dolgozott semmit a Nyárfás tanyán.

TITELRE, VÁLYOGOT VETNI!

– Zsarkó Pista volt a szomszédunk, annyira szeretett a felesége, mintha lánya lettem volna. Titelre jártak vályogot vetni, a téglagyárban, jól kerestek. Anyámtól elkért és elvitt a téglagyárba, úgy vigyázott rám, mint a saját gyerekire. 15 éves voltam, de nem jártunk egyáltalán iskolába a tanyáról. Otthon tanultunk meg írni, olvasni, számolni. Ma is szeretek olvasni.

Egész nyáron csináltuk a téglát, a jázovai búcsúra, Szent Mihály napjára jöttünk haza. Azon a nyáron kerestem, amit kerestem, utána mentem férjhez. Ebben az időben, siheder lányok már vasárnap délutánonként be-bejártunk a bálba Hodicsra, meg Jázovára. A bálba jöttünk össze, még „gyerökök vótunk”. A Faragó Andris 19, én meg 16 éves voltam, amikor összekerültünk.

Előtte már egyre járt utánam, egyre sarkalt, kerülgetett az Andris, emlékszem, hogy egyszer úgy megharaptam az ujját, hogy kivérzett. Szemtelenkedett volna, hát megharaptam. Egy évig nem beszéltünk, utána egy lakodalomban, a kereszttestvérénél ő volt a násznagy, ott lettünk jóban. Bejártunk a Csikós Pancsa anyjához, jó asszony volt, a pártunkat fogta, amikor bál után bementünk hozzá, ott alhattunk nála. Katalinkor, 1950. november 25-én vasárnap este elszöktem otthonról az Andrishoz. Két napra rá a mi fogatunkkal a Zsarkó Pista jött be a tanyáról Jázovára.

– Anyátok maga van, gyerünk a tanyára! – mondta.

Felpakolt bennünket a kocsira, és ki a tanyára. Kint voltunk pár hónapig, már ekkor sokat emlegette, hogy ő most már meg fog halni, meg ilyesmi. Amikor anyám elment Jázovára, mindig attól féltünk, hogy nem jön haza.

Egyszer aztán, január 9-e volt, várjuk, de várjuk, de nem jött. Andris felült a ló hátára, el a Torongya Misáékhoz, ángyomhoz. Ott volt náluk anyám, de elment már, mire Andris odaért.

Andris hazafelé megállt a petáricai kútnál, nem tán kútba ugrott, folyton az öngyilkosságot emlegette. Meg, hogy két lánnyal mit csináljon, 16 birka, 2 ló, disznók, földek.

A Nagyfülű Pista is állandón szekírozta, mindennek a felét akarta. Anyámat ez nagyon bántotta.

Andris mire hazaért lóháton, anyám már otthon volt, előbb hazaért, elkerülték egymást.

Amikor Andrissal kimentünk a tanyára anyámhoz, egy hét alig múlt el, a húgomnak a Torongya Misáék úgy telebeszélték a fejét, hogy elment hozzájuk, Misa lett a gyámja a Rebekának. Anyósom erre azt mondta, akkor mi se maradjunk a tanyán anyámmal.

KÉT ÉVRE KATONÁNAK

– A Vastag Pistának ki lett adva a tanya, az én részemet mi használtuk, de többi ki lett adva. A húgom két év után férjhez ment 1952-ben a Bicók Pistihez, a kislányuk a Zsuzsi.

Begyüttünk anyósunkhoz 1950-ben Jázovára a Susányba, majdnem a falu végére. 1951-ben a jázovai búcsú előtt két héttel, szeptemberben be kellett Andrisnak bevonulni két évre. Ott maradtam télire a házban anyósomnál. Andris még be sem rukkolt, anyósék kimentek Monostorra az Avram tanyára harmadosnak, ott volt két ló, egy földmaximum, azt munkálták egy lovuk volt. Nekünk is volt egy lovunk, amit én kaptam, a húgom kapta el a másikat, de ők mindjárt el is adták.

Anyósom házában magam maradtam télire. Anyósom anyja, az Annus néni fia, a 11 éves Mihály, nappal kanászkodott, este bejött hozzám aludni, hogy ne legyek egyedül, reggel meg korán hajtotta ki a disznókat a legelőre. Meg voltunk egész tavaszig. Egy lovam volt, meg anyósom lova, az megellett, de 1952-ben olyan sovány termés volt, hogy el kellett adni a csikót. Hogy, hogy nem, de anyósék egyik lova elpusztult, apósom elkérte a lovam, hogy majd két lóval tudnak dolgozni tovább. Andris egyszer megharagudott a lóra és rávágott a térdére a kisefával (kisefa=hámfa), bal térdére sánta lett, húzta a lábát. Kereken két évre leszerelt Andris. Amíg katona volt az Andris sokszor magam jártam kapálni a határba, befogtam a lovat a kocsiba, ki a kukoricaföldre, kaszáltam egy kocsiderék füvet a lónak, addig nyugodtan eszegetett, amíg én kapáltam. Meg haza is vittem füvet.

Mikor hazaért, elbeszéltünk mindent neki. Apósomnak hat családja, négy fia és két lánya volt, de ivott a végtelenségig. Elment fuvarba valakinek, berúgott, a lovak összeszaggatták a szíjgyeplőt, a hámot. Ezt látva az Andris, gyerünk, megyünk a tanyára, a Vastag Pistának felmondjuk a bérletet és magunk urai leszünk. Az én szülőházamban, a Nyárfás tanyán született 1955-ben a Pityu fiunk, két év után, 1957-ben jöttünk be a Lekvársorra, de ott már egy ház sincs. Használtuk mind a hét hold földet, a húgom részét is. Azt mondták vegyük meg, ha kell, két liter borért! Akkoriban nem kellett a föld senkinek, mindenki ment gyárba dolgozni, állami munkahelyre.

Andrisom, mikor bejöttünk Jázovára a Lekvársorra, csikós volt a Boros Pista bácsival, aztán csordás a Kiss Sárával, a harmonikással. Fiunk, a Faragó Pityu benne van a hódegyházi anekdotás könyvben, a fotón a Kiss Sárával mulatnak, a másik legény a Bacsó Józsi fia, a fiunk komája, de az még legény korában meghalt Szabadkán.

Jázován mindenki szedte a virágot, a kamillát, én meg vettem át a háznál. Három házat cseréltünk. Azután, hogy 1957-ben bejöttünk a faluba, négy évre rá megvettük a Joszli-féle házat Hodicson másfél lánc jó földdel. Bevettük cukorrépával, már az első évben kifizette a házat. Aki szorgalmasan dolgozott, tudott pénzt keresni a mezőgazdaságban. A hodicsi házon csak egy ablak volt, sokat dolgoztunk rajta, rengeteget tapasztottam, meszeltem, volt mit csinálni.

Az én uram mindig dolgozott, kubikolni járt, a halastón dolgozott, Csókán a takarmánykeverőbe járt, cséplőgépnél dolgozott, a jázovai szövetkezetben volt munkás, egész életében dolgozott, minden dicséret megilleti. A Rózsa lányom felültettem a biciklire, és vittük az ebédet az apja után. Küzdelmes, de már jobb időszak volt, mint életem első húsz éve.

ANYÁM

– Sehol se találtuk anyámat a tanyán. Anyám kinyitotta az istálló ajtót, a nagygerendára akasztotta fel magát, 52 éves volt szegény.

Bál után beteg lettem, menni alig bírtam. Bárányhimlős lettem. Az uram, az Andris két húgát, a Margitot és az Irént el kell vinni orvoshoz, hajnali két órakor mentek ki a tanyára a lovakért, reggel vitték a két gyereket Kanizsára.

Két nap feküdtem himlőben, nem tudtam magamról se jóformán, így aztán nem lehettem ott anyám temetésén. Az öngyilkosokat akkoriban nem temethették el a többi halott közé a temetőbe. Anyámat a mostani vadászotthon, a valamikor kis iskola udvarán temették el, akkoriban meg itt volt a templom mögötti temetőbe vezető út és az mellé temették el anyámat, a kis iskola épülete mögött. Oda temették a Bacsó Maris anyját is, az meg a kútba ugrott. Már a helye sincs meg anyám sírjának, a kereszteket, anyámét, meg a Bacsó Marisét is felvittük a temetőbe. A sírjaikra ráépítették a vadászlakot, a kis iskola ki lett bővítve, valahol ott nyugszik édesanyám az épület alatt a Bacsó Maris anyjával együtt.