2024. április 16., kedd
IN MEMORIAM

Bela Duranci halálhírére

Még néhány héttel ezelőtt, telefonbeszélgetésünk alkalmával abban maradunk, július 5-én 90. születésnapján fölkeresem a szabadkai idősek otthonában, s miután egészségére megiszunk egy pohár bort, életmű-interjút készítek vele az Előretolt Helyőrség részére. Ugyanis mély meggyőződésem, hogy itt, Vajdaságban, Bela Duranci volt az elmúlt egy-két évszázad művelődéstörténetének legjobb ismerője, tudója, krónikása festészetünknek, szobrászatunknak, építészetünknek egyaránt. Mi több: kritikusa, műértője, ne mondjam, ítésze, akinek véleményét nagyjából mindenki elfogadta, tudását tisztelte, becsülte, tárlatmegnyitói pedig egyenesen eseményszámba menőek voltak. Hatalmas lexikális tudással rendelkezett, események, dátumok, tények tömkelegét tudta fejből idézni egy-egy tárlatmegnyitón, sokszor azon a csak rá jellemző magyar-szerb keveréknyelven. Ha szalagra vettük és lejegyeztük, valóságos képzőművészeti esszékként jelentek meg. Számos kötete is ezekből állt össze.

A magyar művelődéstörténettel még egyetemista éveiben kötelezte el magát, amikor a belgrádi képzőművészeti szakon Lazar Trifunović tanítványaként A román stílus a magyar építészetben és szobrászatban című dolgozatával diplomázott, valamikor 1963-ban, majd gimnáziumi tanárként dolgozott Szabadkán, de Dévics Imrével alapítója a Képzőművészeti Találkozónak, s aztán a Szabadkai Városi Múzeum munkatársaként a helytörténeti részleget vezette. Bibliográfusai szerint már ekkor mintegy harminc fontos kiállítást szervezett, többek között 1966-ban Nagy István, ’69-ben Pechán József és Gyelmis Lukács kiállítását, majd olyan gyűjteményeseket is, mint Szabadka festészete 1945–1970, vagy azt a nagyszabásút, amelynek címe is árulkodó: Magyar Képzőművészek alkotásai a Vajdaságban 1830–1930 között.

Halálhírének vételekor se hallgassuk el, hogy a hetvenes évek elején tervet készített egy állandó vajdasági magyar képzőművészetet bemutató tárlat megnyitására, amely miatt „politikailag” alkalmatlannak nyilvánították, s éveken keresztül nyilvánosan meg sem jelenhetett, s nem is publikálhatott. E zárlatot a Híd folyóirat oldotta föl, amikor 1977-től képzőművészeti szakíróvá hívta meg, s kezdte meg hatalmassá duzzadó művelődéstörténeti munkásságát, amelynek eredménye A vajdasági építészeti szecesszió kötete (1983), amelyben részletesen elemezte a szabadkai-palicsi szecessziós épületeket és épületegyütteseket a Komor–Jakab-palotáktól (városháza, zsinagóga…) kezdve a Lajta Béla tervezte épületeken és a Nagy Sándor-vitrázsokon a Raichle J. Ferenc, az apatini születésű tervező itteni remekműveiig, mint amilyen például a mai Képzőművészeti Találkozó impozáns épülete vagy a Fernbach-kastély, akár szegedi paloták is. Külön figyelmet szentelt az újvidéki Molnár György, Vladimir Nikolić és a Wágner Gyula tervezte épületeknek, akárcsak Pártos Gyula (karlócai gimnázium), Milan Tabaković (nagykikindai irodaház), vagy Aigner Sándor (nagybecskereki bíróság)… és még több más, talán, ma már kevésbé ismert építész munkásságának.

Közben a Híd Műhely rovatában közölt tanulmányaiból több képzőművészeti kismonográfiája is napvilágot látott, a két Pechánról szólótól kezdve a Faragó Endre, Milivoje Nikolajević, Petrik Pál, Stipan Kopilović, Farkas Béla, Moják Aranka munkásságát bemutatóig. Ő volt a szerzője a Nagybánya és a vajdaságiak című kétnyelvű reprezentatív katalógusnak is 1996-ban, amely akárcsak sok-sok azóta megjelent szakcikke, néhány doktori disszertáció alapjait is képezi.

Bela Duranci több művésztelep megalapítója, föltérképezhetője volt. A már az imént említett nagybányai kutatásai mellett bemutatta a nagybecskereki–eleméri szövőműhelyek utódaként megalakult gödöllői művésztelepet, mellette a szolnokit és a kecskemétit is. A vajdaságiak közül pedig az óbecseit, az écskait, a kishegyesi kerámiait és a nagykikindait.

Már 1960-ban Ács József és Milan Konjović festő barátjaival indítványozta egy, a Forum-, illetve Magyar Szó-házhoz kötődő képzőművészeti díj létrehozását célzó elképzelést. Tudni kell, hogy évtizedeken keresztül, sem az egykori Jugoszláv Köztársaságban, sem azon belül, egyetlen ilyen elismerés nem létezett. Nos, ennek a bírálóbizottságának mintegy három évtizeden keresztül éppen ő volt az elnöke, s adott rangot a mai napig is méltó megbecsülésnek örvendő képzőművészeink köreiben.

Bela Duranci – ezt nyilván kevesek tudják – szenvedélyes naplóíró is (volt). Naplóját még 1962-ben kezdte vezetni, s azóta több ezer (!) oldal feljegyzése gyűlt össze. De ezeknek csak kis hányada jelent meg. E sorok írójának is többnyire CD-n van meg. 2011-ben eredeti szerb nyelvű kiadásban Autobiografija sa Belom Kondorom címmel, majd Náray Éva és Szilágyi Károly fordításában a Miskolci Galéria kiadásában Önéletrajz Kondor Bélával, naplójegyzetek 1962–2008 címmel jelent meg.

És még valami, ami fontos. Bela Durancinak egy – mondjuk így idézőjelben – sajátos „műfaja” volt. Említettük is már a szóbeli közlését, a beszédét. Felénk talán senki sem tudott olyan elevenen, érdekesen, ugyanakkor a tárgyat érintő alapossággal beszélni képről, szoborról, épületről, mint ő. Kiállításmegnyitói élményszámba menőek. Miért? Talán azért is, mert egy-egy műalkotás láttán mindazt meg tudta láttatni, amiről itt már szó is volt. Vida Ognjenović írótárs mondta egyszer: „Bela után, én – már, elnézést kérek – meg sem tudok szólalni.”

Kedves Bela, nyugodj abban a tudatban, hogy még számtalanszor fognak, fogunk idézni Téged!