2021. szeptember 21., kedd

Akihez nem volt kegyes a sors

Hatvanegy évvel ezelőtt, 1960. április 5-én, hosszú, súlyos betegség után elhunyt Ferenczi Ibi, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának a tagja. Ferenczi Ibi, a vajdasági magyar színházművészet nagy, felejthetetlen egyénisége, Zentán született 1915. február 26-án. 1947-ben került a Népszínház Magyar Társulatához.

A nagy művésznő, akiért rajongott a közönség, akit a színházi szakma nem győzött dicsérni, mindössze 13 esztendőt, 13 színházi évadot töltött a színpad csodálatos világában. A sors nem volt kegyes hozzá, leszólította a világot jelentő deszkákról. Ferenczi Ibi alig volt 45 éves!

Burkus Valéria, Ferenczi Ibi leghűségesebb, igaz barátnője, aki a művésznő legnehezebb perceiben is ott volt mellette, az Életjel Miniatűrök kiadásában megjelent Ibolya/Ferenczi Ibi rivaldafényben című, kisformátú könyvecskében őszintén, mélységes meghatódottsággal mondja el a nagy művésznő tragikus életének történetét. Idézem a kis könyvecske bevezető sorait:„Nem szerette, ha sajnálják. Ettől irtózott talán a legjobban. Nem tudta, hogy mindenki, aki csak ismerte, nem sajnálkozással, hanem mélységes csodálattal nézett rá, hogy betegségével viaskodva – önuralmával, élni akarásával – olyan csodálatos alakításokat nyújtott, amilyenekre sokan egészségesen sem képesek.”

Igen! Ferenczi Ibi ott, Zentán, a szülőháza előtt össszetákolt dobogón érezte az első lámpalázat. Ott mámorosodott meg először a sikert jelentő taps zúgásától. Belekóstolt, szomjas lélekkel felitta a taps csodás zenéjét, és soha többé nem szabadulhatott a vágytól, hogy megint  felcsendüljön...

Ferenczi Ibi, mint mindenben, a szerelemben sem ismer megalkuvást. Őszintén szeret, és boldogságra vágyik. Keményfejű. Erős akaratú. Nem hallgat a szülők, jóbarátok józan intelmére, és 1937. november 7-én esküszik. A házasság nem sikerül, a zombori törvényszék 1944 márciusában felbontotta.

Az elhagyott asszonyka nem találja a helyét. A 30-as évek végén rokoni látogatásra Budapestre megy. „És ott egyszer rosszullét fogott el” – mesélte két évtizeddel később Burkus Valériának. A professzor, akihez beajánlottak, megvizsgált, kikérdezett, aztán leültetett magával szemben, és megfogta a kezemet:„Maga értelmes, józan kislány. Nem titkolhatom el az igazságot. Magának cukorbaja van.”

Letaglózta a hír. A zentai családi házban talál menedéket 1947 tavaszán, mint segédkönyvelő elhelyezkedik egy zentai vállalatnál. Innen került a szabadkai színházhoz. Erről később így vallott:„1947-ben a Magyar Népszínház tagja lettem. Ha nem lett volna színház, ha nem ölthettem volna föl időnként mások arcát, talán már rég összeroppantam volna.”

Már első színpadi fellépése után (Priestley Váratlan vendég című drámájában kapott nagyobb szerepet) Sulhóf József a Magyar Szóban a következőket írta: „Ferenczi Ibi Dorothy életrekeltésével nyújtott művészi alkotást. Kitörései erősen drámaiak, mindenütt érezni, hogy ezt átéli, és játéka magával ragadta a közönséget...” Lévay Endre a 7 Nap A mi színházunk című vezércikkében hangsúlyozza: „Ferenczi Ibi színpadi gyakorlata és értékes kultúrája, tehetséggel párosulva, elvitathatatlan nyereséget jelent a színháznak...” Művészi pályafutásának leggazdagabb időszaka az 1952/53-as színházi idény volt. Az immáron érett, kiegyensúlyozott művésznek az említett szezon bőséges alkalmat nyújtott arra, hogy sokoldalúságát, könnyed játékstílusát, drámai erejét, és nem utolsósorban mélyen emberi életérzését a közönség előtt is megcsillogtassa.

Gépelem ezeket a sorokat, és közben emlékek telepednek mellém. Emlékek, amelyeket egyszerűen nem lehet elfelejteni. Nem lehet, mert mélyen beágyazódnak az ember emlékezetébe. Egy ilyen, több mint 60 éves emlék nyúl most felém. Ugyanis 1957 áprilisában, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti vezetése műsorára tűzte az Eduárd gyermekei című vígjátékot. A rendezést Pataki Lászlóra bízta. Pataki a főszerepet, az anya, Denise szerepét a nagy művésznőre, Ferenczi Ibire bízta. Az anya gyermekei, a színház akkori fiatal színészei, Bocskovics Rózsa, Péter László és jómagam igyekezett a rájuk bízott alakokat megszemélyesíteni. Itt kell elmondanom, hogy mi, akkori fiatal színészek, tisztelettel, őszinte rajongással vettük körül a művésznőt, és örültünk, hogy az Eduárd gyermekei című vígjátékban, immáron komoly szerepekben, mellette lehettünk.

Azonban már az első asztali próbák alatt a döbbenet taglózott le bennünket. Ugyanis ott, az első próbákon tudtuk meg azt, amit a színház már tudott, hogy a nagy művésznőnek, Ferenczy Ibinek, meg vannak számlálva a napjai, hogy a kór nem ismer kegyelmet. Igyekeztünk úgy viselkedni, mint akik semmit sem tudnak. És sikerült is eljutnunk a bemutatóig. S azt a bemutatót, annak is azt a percét, amikor az előadás befejezése után felsorakoztunk ott a színpadon, és meghajoltunk a közönség előtt, sohasem felejtem el. Zúgott a vastaps, valami hihetetlen erővel, és mi csendesen hátraléptünk, mert tudtuk, hogy az a taps a művésznőnek szól. Hátraléptünk, Ferenczi Ibi egyedül állt ott előttünk, állt lehajtott fejjel, hogy a közönség ne lássa könnyes arcát. Állt némán. Ferenczi Ibi akkor ott búcsúzott hűséges közönségétől. Igen. Búcsúzott... S zúgott a vastaps!

Az utolsó hónapokban Ionesco Székek című darabjának női főszerepére készült nagy lelkesedéssel. Sajnos a próbákon gyakran rosszul lett. Tartotta magát egy darabig, de végül is meg kellett szakítani a próbákat. Másnap elutazott Ljubljanába. Burkus Valéria írja: „Tudtuk mi is, és ő is tudta, hogy többé nem látjuk egymást, és mégis másnap, az állomás felé haladva, délcegen lépegetett. Ott álltam a Jadran mozi előtt. Láttam, de nem mentem oda hozzá, hogy még egyszer elbúcsúzzam Tőle. Féltem, hogy én leszek a gyengébb. Csak álltam és néztem... Ilyen magabiztosan haladni a halál felé... erre csak nagy lelkek képesek...”

A Népszínház előcsarnokában ravatalozták fel. Összeszorult szívvel, könnyes szemmel vonult fel Szabadka lakossága, hűséges közönsége, hogy búcsút vegyen tőle, és elkísérje utolsó útjá, a Bajai úti temetőbe.

Sírkövére, az ő kívánságára, a kedvenc költőjének, Kiss Józsefnek két verssorát vésték:

„Az én mezőmön nem nőttek kalászok,

az én aratásom egy marék virág...”

Burkus Valéria, Elkésett levél című versével köszönt el hűséges barátnőjétől, Ferenczi Ibolyától:

Mindig készültem írni,

tudom, vártad,

s valahogy mindig elmaradt.

Most írnék neked gyengéd szavakat,

most, hogy elmentél...

Ágyadra ülnék,

lábtól, ahogy szoktam,

s hangosan mondanánk verseket.

Vallatnánk Adyt, József Attilát,

vallatnánk őket kegyetlenül,

míg mélyen belül

felszakadna, elindulna a vallomás:

s mondanád könnyes szemmel:

Az élet nehéz, szenvedés csak,

és mégis: élni olyan csodás!”

A zongorából halk zene szólna –

Mondschein-szonáta,

ezt játszottad egy idő óta,

a hűs billentyűk kezedre emlékeznek...

Most, hogy elmentél,

megírnám – látod ,

s küldeném utánad levelemet.