Kevesen tudják azt, hogy az újságírónak a legtöbb alkalommal alapos felkészülésre van szüksége, amikor egy nem hétköznapi riportalannyal kell interjút készíteni. Esetünkben viszont utólag kiderült, hogy felesleges volt a sok izgalom és készülődés, hiszen az Ókéren élő Hevér Judit, aki helyben és Verbászon kántorként, Kúlán pedig zenetanárként dolgozik, teljesen higgadtan, kimérten és jókedvűen válaszolt kérdéseimre. A beszélgetés kezdetén kávéval és teával „törtük meg a jeget”, hamarosan csatlakoztak hozzánk az udvarban lévő állatok és baromfik, egy fehér kiscica, a diktafon indításával egyidejűleg feltörő lámpaláz pedig a közelben álló kakas kukorékolásának köszönhetően pillanatok alatt elmúlt.
Judittal régi ismerősként beszélgetünk, a fő téma pedig a kántorszakma, és az ezzel járó követelmények, kihívások, nehézségek. Riportalanyom a szakkifejezések, valamint az érthetőbb és időrendi sorrend és eseménysorozat miatt több alkalommal visszanyúl a múltba, időrendi sorrendben vázolja fel gondolatait.
− A kukorékolásból és a sok baromfiból már kiderült, hogy családom mezőgazdasággal foglalkozik. Az általános iskola első négy osztályát itt Ókéren (Zmajevo) magyar nyelven fejeztem be, majd szerbre váltottam, mert az iskolánkban már nem volt felsős magyar tagozat. Innen Szabadkára kerültem a zenedébe, általános szakra, közben kb. tízéves koromtól magánórákra jártam zenéből Verbászra. Édesanyám akkor vett egy harmonikát, amit nagyon nem szerettem, mert a zongora sokkal jobban vonzott. Ezért letettük az öcsémmel a harmonikát a földre, ő húzta, én pedig zongoráztam rajta. Édesanyám, amikor meglátta, hogy a drága pénzért vásárolt hangszerrel mit csinálunk, nagyon mérges lett – emlékszik vissza a kezdetekre Judit, majd rövid szünet után folytatja:
A verbászi kántor otthon is szokott gyakorolni (Paraczky László felvétele)
− Néhány év múlva szüleim vettek egy szintetizátort, így a harmonika mellett zongoráztam is. A Szabadkán eltöltött négy év szép emlékként maradt meg bennem. Igaz, szerb nyelven tanultunk, de a társaság vegyes volt, jól kijöttünk egymással. Ezt követően 1995-ben beiratkoztam a zombori tanítóképzőbe, amit a NATO-bombázások és édesapám betegsége miatt csak 2001-ben fejeztem be. Beírtam a mesterfokozatot is, de azt már nem fejeztem be, ugyanis problémám volt a mentorral. Mindjárt munkába álltam, tanárként több környékbeli iskolában is dolgoztam, kórust is vezettem. Sok tanárt, szakembert, zenészt megismertem Szabadkától Újvidékig, a tapasztalatcsere mellett pedig igazi barátságok is szövődtek.
Ez az életednek egyik szakasza. A másik a kántori szakma, az orgona és a templomi ének.
− Vallásos családban nőttem fel, rendszeresen jártunk templomba, voltam elsőáldozó és bérmálkozó is. Már a hittanokon elkezdődött a közös templomi éneklés, hiszen magánórákra jártam, tudtam zongorázni. Ókéren akkoriban a kúlai származású Beer Gergely volt a plébános, Ókér mellett pedig Verbászon is misézett. Verbászon akkoriban Farkas Lilla volt a kántor, aki Kanadába költözött (azóta évente hazajár), az atya pedig, amikor látta, hogy lassan befejezem az iskolát, ideadta az énekeskönyveket, rám bízta az orgonát. Elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy ez ideiglenes munka lesz, amíg nem találnak egy igazi (férfi) kántort, de nem így történt. 1995-ben május végén befejeztem a zeneiskolát, június 1-jétől pedig már hivatalosan is kántor lettem. De ez már az életem másik része. Dióhéjban még azért elmondom, hogy az első munkahelyem zenetanárként Kiskéren (Bačko Dobro Polje) volt, ahol két évig dolgoztam, majd Torzsán (Savino selo), itt 15 évet dolgoztam, néhány éven át a zenedének is bedolgoztam, a tanítás mellett pedig hat évig a zeneiskola kórusát vezettem. Innen Kúlára kerültem, ahol jelenleg a Petőfi Brigád Általános Iskolában a magyar tagozatokon hatodik éve zenét tanítok – sorolta mosolyogva az ókéri kántor.
Miközben kortyolunk a teából, nem kerüli el a figyelmemet, hogy folyamatosan mosolyog, és árad belőle a pozitív kisugárzás. Belelapozunk egy-egy régi énekeskönyvbe, és miközben a kakas fáradhatatlanul kukorékol, visszakanyarodunk a kántori szakmához.
− 1995. június 29-én játszottam először végig a szentmisét. Az akkori kántor odaültetett, és azt mondta: Tudod te ezt csinálni! Majd elébem tette a kotta-, a mise-, és az énekeskönyveket. És csináltam. Többen segítettek akkoriban, később már az interneten is sok mindent láttam, tanultam, és a mai napig is csinálom. Minden szentmisén ott vagyok, játszom az orgonán amit kell, énekelek. Nem dicsekvésképpen mondom, de hamar rájöttem arra, hogy tulajdonképpen a szentmise meghittségét az orgona és az ének adja meg. Ettől felemelő a mise. A pap pedig azt szokta mondani, hogy aki énekel, kétszeresen imádkozik, ami valóban igaz. Induláskor sokat segített Lakatos Zsolt moholi kántor, aki elmagyarázta, hogy a zongora és az orgona egyáltalán nem ugyanaz, sőt, nagyon sok a különbség a két hangszer között, más-más technikával kell játszani rajtuk. Teljesen más például a pedál funkciója az egyiknél, mint a másiknál, az orgona sípjai levegővel működnek, a levegőellátástól és a regisztertől függ a hangszer hangja és akár reggelig sorolhatnám, de ennek most nincs értelme. A lényeg az, hogy Zsoltitól sok mindent megtanultam, viszont a legtöbb dologra egyedül jöttem rá. Nagyon sokat kellett gyakorolni, mire sikerült elsajátítani, vagy inkább tökéletesíteni az orgonajátékot. A másik dolog, ami ugyancsak igen fontos a kántori szakmában, az az ének. A női hang, főleg az ének tökéletes érthetősége és annak összehangolása az orgonamuzsikával nagyon nehéz feladat, hiszen mindkettőt egyszerre kell csinálni. Ezért szerintem a férfi kántorok valamelyest könnyebb helyzetben vannak, hiszen mélyebb a hangjuk, mondjam úgy, hogy erőteljesebb. A tudás mellett figyelni, de inkább érezni kell a hangokat, odafigyelni a dinamikára, ritmusra, hangszínre... Tudom, hogy sokan nem hiszik el, de a kántorszakmában az ember legtöbbször önmagát teszi bele a folyamatba, vezeti az éneket, figyelnie kell, hogy az adott pillanatban mi történik lent a szentélyben stb. Minden vasárnap jelen vagyok a verbászi szentmisén, mindez az életemben egy rutinos dolog lett, az orgona és az ének teljesen kitölti az életemet. Verbászon tartanak horvát nyelvű szentmiséket is, és mivel eléggé hiányos volt a horvát énekesfüzet, megkértem a híveket, hogy akinek van odahaza régi ima-, és énekeskönyve, hozza be a templomba, így mára sok mindent sikerült megmenteni, magamnak és az utókornak. Tavaly nem találtam a helyemet, amikor a járvány miatt nem engedélyezték a szentmisék tartását – mondja Judit, majd pontosít: nagyon furcsa volt vasárnaponként otthon ülni. Rövid időre eltűnik arcáról a mosoly, hiszen szóba jön az elvándorlás, és sajnálattal megjegyzi, hogy 25 év távlatából visszatekintve mindenütt megfeleződött a hívek száma, az idősek elhaltak, a fiatalok elfogytak. Sokkal kevesebben énekelnek a templomban, a kórus is feloszlott. Miközben a száz évnél is idősebb énekeskönyveket lapozzuk, újra visszatér a mosolya, eldúdol egy-egy éneket, és elmondja, hogy a környéken csaknem minden templom orgonáján játszott már, és hogy sehol sincs két teljesen egyforma hangszer. A „legfiatalabb” is legalább 100 évvel ezelőtt készült, és csaknem mindegyikre ráférne az alapos felújítás.
Elmagyarázta azt is, hogy miért nevezik az orgonát a hangszerek királynőjének. Szerinte a legtöbb hangszer a barokk hangzásvilágát közvetíti felénk, impozáns méretei mellett pedig hangzása nagy teret betölt. Egyúttal titokzatos is, hiszen a templomlátogató csupán néhány fényes sípot lát, az egész első pillanatra egy ékszeres dobozra hasonlít, amelyet a kántor időnként csodálatos módon életre kelt. És olyan méltósággal szól, akár egy királynő.
Hevér Judit életében van még egy szenvedély, mégpedig a kézművesség. Kicsi kora óta foglalkozik a különböző dekorációk készítésével, imádja a régi, otthon használatos bútorokat, konyhai eszközöket. De ez már egy másik történet.
