2021. szeptember 28., kedd

Segíti nemzeti hűségben tartani az elárvult szíveket”

Silling István új könyvéről

Silling István Duna menti életünkről – Néprajzi és szociográfiai jegyzetek Nyugat-Bácskáról és más vidékekről című, a Forum kiadónál 2020-ban megjelent kötete borítójának fülszövegében olvasom a szerény megjegyzést: Silling István 1950-ben született Kupuszinán. Kiváló néprajztudósunk tehát könyve megjelenésének évében ünnepelte 70. születésnapját. Nagy ajándéka ő tudományos életünknek, méltó követője azoknak a nagyszerű elődöknek, akik munkássága felett a szerző legújabb könyvében is szemlét tart. A szemérmesen elrejtett tájékoztatóból azután az is kiderül, Silling István az 1989 és 2020 közötti, több mint három évtized során huszonöt könyvet jelentetett meg, a Duna menti életünkről című számvetés tehát ilyen tekintetben és jubileumi kiadás.

Ma is a szülőfalujában, Kupuszinán élő tudósunk könyve Jegyzetek Nyugat-Bácskáról című fejezetében részletesen bemutatja, melyik az a táj, amelyet az otthonának tekint. Kiemeli: a magyar Nagyalföld délnyugati csücskét nevezi földrajztudományunk Nyugat-Bácskának, amely valamikor a hajdani gazdag múltra visszatekintő, 11.079 négyzetkilométernyi területű, 766.779 lakosú Bács-Bodrog vármegyének volt a része. „A soknemzetiségű, többfelekezetű heterogén konglomerátum nyugati peremét újabban Nyugat-Bácskának nevezzük” – mutatott rá a szerző a Múlt, jelen és jövendő a nyugat-bácskai magyarok szemével című írásában. A bácskai Duna mente a mai magyar–szerb országhatártól a középkorból is jól ismert Bács vára, városka északi határáig terjed. Területén néhány színmagyar (Bácsgyulafalva, Szilágyi), néhány vegyes, de többségében magyar lakosságú (Bezdán, Kupuszina, Doroszló, Gombos), illetve számottevő magyar lakosságú (Csonoplya, Nemesmilitics, Kúla, Zombor) falu és város található. Bács-Bodrog vármegye területe a trianoni diktátummal kettészakadt. „Az itt élő magyar emberek mind erős szálakkal kötődnek a gyökereikhez, a szülőfaluhoz, annak és a családnak a megtartó hagyományait magasra értékelik, ragaszkodnak a magyar anyanyelvükhöz, a magyar anyanyelvű közösséghez, az anyanyelvhasználat lehetőségeihez, az anyanyelvű iskolához, a rokonsághoz, a mindenki mindenkit ismer és segít állapotához, azaz a közösségi összetartáshoz, a segítőkész emberekhez, s vallják, hogy településükön a magyar közösségi élet erős” – írja Silling István a tájról. A Nyugat-Bácska szétszórt magyarjairól című tanulmányában a szerző kiemeli: Trianon után 310.490 magyar került a délszláv államba, a Bácska népességének 43,2%-a magyar volt. A dobrovoljacok betelepítése azonban átalakította a magyarság életét is. Nyugat-Bácska addigi lakosságának nagy hányada német nemzetiségű volt, de még 1920 után is harminchét település közül csak kettőben volt a szerbség többségben, hétben a magyar, háromban a sokác, míg huszonötben a német lakosság száma igen jelentős volt, bár nem volt mindenütt 50% feletti. 1944 után azonban ez is megváltozott: a kivégzett és elüldözött németek házaiba Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából, Montenegróból és Szerbiából 126.323 szerbet telepítettek. Silling István kiemelte: a 2011-es népszámlálás idején a nyugat-bácskai magyar lakosság 17.577 fő volt, ami a lakosság nem egész 10%-át (9,34%) képezte. „Sok, múltbeli kulturális értéke van e tájnak, csak éppen az emberek fogytak el mellőlük.”

Akik a megpróbáltatások és az üldöztetések ellenére is maradtak, azok ma a bácskai magyarsággal együtt a családi otthonaikban, iskoláikban, művelődési egyesületeikben őrzik közösségi hagyományaikat és a gazdag történelem emlékeit. Segítenek ebben az elődök is, akiknek munkássága felett Silling István könyve Rólunk szóltak című fejezetében tartott szemlét. Bellosics Bálint, a Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat tagjaként jelentette meg Útmutató néprajzi tárgyak gyűjtéséhez (Zombor, 1907) című munkáját, amely „a dél-alföldi iskolák könyvtárának egyik segédkönyve” lett (Bellosics Bálint, vidékünk nemzetiségeinek első magyar néprajzkutatója), Kármán József verbászi református lelkész 1877-ben ugyancsak Zomborban jelentette meg az első bácskai magyar nyelvű folklórkiadványnak tekintett A babonáról Kardos tanító és Mihály gazda című babonalexikonát (Kármán József verbászi református lelkész a babonáról 1877-ben), míg a mondavilágunk ismert kutatói, gyűjtői között az első helyen áll Kálmány Lajos az egykori bánáti káplán (Kálmány Lajos és a Krisztus-mondák). Silling István Bálint Sándor vajdasági kutatásairól című írásában a szegedi néprajztudónak is emléket állít.

Herceg János műveiben rendre megjelennek a Zombor környéki falvak – Gombos, Doroszló, Kupuszina – népéletéről, színes népviseletéről, népdalairól szóló, színes leírások (Herceg János jegyzetei nyelvjárásról és néprajzról), másutt kellő tisztelettel idézi meg Wlislocki Henrik és Hannig Györgyné Karakasevits Jozefin alakját, akik az elsők között látták meg a táj lakói életének valódi érétkeit (Herceg János jegyzetei néprajzkutatásunkról). Vásárok és piacok forgataga, a szőlőtermelés és borászat, a népi táplálkozás, a szentképekkel kapcsolatos emlékek, a népviselet, a népi gyógyászat, az ünnepek és a vallási népszokások leírása olvasható a drávaszögi Ujlaki Kornél Dezső műveiben (A népélet motívumai a drávaszögi Neumayer Ujlaki Kornél Dezső elbeszéléseiben).

Silling István a szülőfalujának, Kupuszinánk külön, fényképekkel gazdagon illusztrált fejezetet szentelt, melyben a gyermekkori és családi emlékek mellett a közösség életéről szóló történetek is szerepelnek. Az Élet a Duna mentén című írásában az ártéri gazdálkodás jellemzőit veszi számba, ami bizony szerény lehetőségeket biztosított a lakosságnak. Így történhetett azután, hogy a XIX. század utolsó évtizedeiben az emberek újabb megélhetési lehetőségek után néztek. „Így lett a Duna másik, baranyai partján elterülő hatalmas Habsburg-földbirtok a kupuszinaiak által olcsón bérelhető, és a dunai irtványföldet művelni jól tudó parasztság mentsvára” – mutatott rá a vándorlás okaira a könyv szerzője. Így kezdődött az a másfél évszázados gazdasági migrációs folyamat, amely máig tart. Elbűvölő, elragadó az a szeretet, amellyel a tudós Silling István szülőfaluját és annak tágabb környezetét a pályája során született, minden egyes írásában méltatja, ünnepli, összehajló két tenyerébe zárja.