2024. április 25., csütörtök

A bűntelen

Ott sétált a korzón, és épp arra gondolt, mi lenne, ha nem a kisemberek fennhéjázásától fordul most föl.

Mert az tartott már vagy tizenhat éve. Mi lesz, ha hazaér, és ott épp a robbanásra kész gázkályha, vagy a hibás bojler végez vele, amennyiben bekapcsolva hagyja, amíg tusol.

Épp az egykori Antikvárium, most DM, és a Kínai nagyáruház között vette hazafelé az irányt, s ahogy elhaladt a „zöld kaja” lacikonyha mellett, ahol 2011-ben leválasztották állkapcsát bokszerrel, anyanyelvén beszélt magában ma is.

De csak letusolt, kikapcsolta a bojlert, mielőtt magára irányította volna a tusrózsát.

Nem nézett se jobbra, se balra, mosta le magáról az elmúlt évtizedek bűzét, a sok-sok szennyet, amit verbálisan és bokszütésekkel mért rá a kedvenc pannon városának magyar és idegennyelvű lakossága. Szabad volt ő, belül is, kívül is, nevetett az őt gyalázók szemébe, nevetett a szembejövő ördögökre, a mostohaapjára, aki mintha nagyon azon dolgozott volna, hogy – munkájától bírt is – ő már soha többé ne legyen. Legalábbis ebben az emberi formájában.

Nos, ez az ő egy olyan pasas volt, hogy egykor a híres Kazanlár-tarottal a kezében bandukolt a korzón és tájékán, és ha azon kapta magát, hogy elfogyott a tabakja, s a pakliból a Szerencsecsillag lapja jön, kívánkozik ki, akkor gondolkodás nélkül a legközelebbi szerencsejáték-barlangba bement, és nyert is a rulettgépen. Sokan hófehér romának nézték, és ő erre dúsan rájátszott, több embernek is így mutatkozott be: „Alázatos szolgája!, én csak egy fehér roma (=ember) vagyok”. Sokan a nők közül valaha a nagy Ő-t látták benne, sokan pusztán egy prímást. De ő tudta, hogy ő nem innen, hanem egy távoli csillagról származik, és vére rajta, tudta, hogy egy szép napon el is fog jutni oda. Azonban egyelőre még volt, és nagyon-nagyon lenni akart, hisz tudhattuk Endre genetikusunktól is, hogy „Az élet él és élni akar”.

És, ahogy teltek-múltak az évek, s ő nem harapott horogra, lecsendesedtek körülötte a zavargások (volna), ha hagyja. De. Mindig akadt valami ki-tudja-honnani-és-miérti ellenlábasa, akinek nem tetszett a személyisége, pedig emberünk tényleg tisztakezű és bűntelen volt, senkinek mérget nem adott, azonban ő maga annál többet mérgelődött, kicsinyes környezete mindig rá akart verni valami bazi nagy átkot, kárt tenni benne, elhúzni rajta a bőrt, keresztbe tenni, belérohanni biciklivel, a másikat meg ellopni az udvarából, mert meg nem tagadta volna a város, a hétkapujú város, bicajos város múltját, és már-már oly picinek tűnt itt számára minden, hogy majdnem-hányhatnéka lett.

Ilyenkor eszébe jutott: Engem magyar anya szült! S ez, bizony, feltételezett egy jó nagy adag nyakasságot, s azt eredményezte, hogy még az élete árán is megálljon azon a darab szülőföldön, ha az életébe kerülne is ragaszkodjon ahhoz a kis darab földhöz, amit az Isten jelölt ki számára.