Engedtessék meg nekem, hogy e heti írásomban is egy személyes jellegű történetről szóljak. Aki valamilyen formában színpadhoz, közönséghez kötheti munkáját, megérti ezt. Mint ahogy sokan mások, akik hasonló cipőben járnak, már régóta vártuk a lehetőséget, hogy újra közönség elé állhassunk. Persze ez a koncert nemcsak a mi érdemünk, hanem azé a néhány emberé is, akiknek szívügye örökségünk megőrzése és a továbbadás lehetőségének biztosítása. Így válnak ők maguk is őrzőkké. Régtől fogva teszik ezt, önzetlenül és kitartóan mindannyiunk örömére. Köszönet nekik ezért!
Szóval, sok idő után megtörtént az első igazi koncert. Ezt jómagam úgy éltem meg, mint annak a lehetőségét és előjelét, hogy talán lassan minden visszakerülhet az eredeti kerékvágásba. Hálás közönség hallgatta a másfél órás műsort, szűnni nem akaró tapssal jutalmazva a fellépőket. Ezt mindenképpen meg kellett hálálni. Maradt még egy dal a tarsolyban. Talán véletlenül, de az is lehet, hogy éppen készakarva maradt ki a műsorból. Most viszont éppen kapóra jött. Leültünk, és eljátszottuk. Szerette a közönség, mindenki elégedetten csevegett és pakolászott koncert után. Ekkor jött oda egyik nagyon kedves barátom, és az utolsó dal után érdeklődött. Nem hagyta nyugton annak a népdalnak a szövege. Egy moldvai dalról volt szó:
Zöld erdőbe két görice, Zöld erdőbe két görice, S oda mene egy nagy madár.
S az egyiket elvadázá, S az egyiket elvadázá, S a mászikot megitatá.
Bé vadázá ződ nádaszba, Bé vadázá ződ nádaszba, Felüle egy asszuj ágra.
Veregeti lábecskáját, Veregeti lábecskáját, Várogassa társecskáját.
Úgy forogjak én elmédbe, Úgy forogjak én elmédbe, Mint e láng e kemencébe.
S akkor jusszak én eszedbe, S akkor jusszak én eszedbe, Hét e kenyér e kezedbe.
S akkor sze jusszak egyébről, S akkor sze jusszak egyébről, Csak e méltó szeretetről.
Nem szeretnék most mélyebb szövegelemzésbe kezdeni, viszont nem mehetünk el anélkül a szöveg mellett, hogy egy kicsit ne fejtenénk fel a mondanivaló alsóbb rétegeit. Már a dal első szava is sokatmondó. Zöld. Az élő és eleven természet megfogalmazása egy szóban. Az erdők régtől fogva tiszteletet és erőt sugároztak elődeinknek, gyógyerő és misztikum vette őket körül. Mindazonáltal a megénekelt szereplők élethelyzetére is utalnak, ebben az esetben éppen a lakhely, az élettér hiányát hangsúlyozva. A menekülés, a bánat és bujdosás színtere, ahol szabadon átélhetjük fájdalmunkat. Az erdő befogadó és termékeny volta révén pedig egyenesen a beteljesülő szerelem helyszínévé válik. Vagy ahogy esetünkben, a nyitókép után, kilépve az erdőből, a nádasba jutunk. S ez a nádas már az elválasztott szerelmesek szimbóluma. Mígnem eljutunk a dal lezárásához, amely fájdalmasan őszinte és emberi megnyilatkozása egy cserben hagyott szeretőnek.
Tömör, őszinte és pontos megfogalmazása ennek a kerek történetnek. Egy emberi sors megéneklése, ha úgy tetszik, tragédiája bújik meg a sorok mögött. Talán már mi is átéltük mindezt, a dalok pedig helyettünk szólnak, helyettünk mondják el bánatunkat, szívfájdalmunkat. Értünk. Sorsénekek a szó legnemesebb értelmében. Mennyi minden rejtőzik még népdalainkban! Milyen jó lenne újra megtanulnunk ezeknek a daloknak a megértését!
Köszönöm, hogy akkor ott beszélgethettünk erről! Többet kéne figyelnünk az elhangzott szavakra! Többet kéne figyelnünk egymásra… Meg kéne tanulnunk újra csendben meghallgatni a másikat. Emberi hangon szólni. Érteni a szót.
Ezen a héten hallgassunk meg egy dunántúli népdalt! Szövegében is és előadásmódjában is lebilincselő. Összetéveszthetetlen ez az eszköztelen, hagyományos előadásmód. A változatlan hangerő, hangszín és az olykor már ünnepélyes előadásmód emeli a történetet a mindennapi élet fölé. Az énekes nem előadja, egyszerűen elénekli a dalt, miközben a hatást csupán magára a szövegre bízza. Így minden szó hangsúlyossá válik, miközben szemünk előtt elevenedik meg a cselekmény.
Írjuk be a keresőbe, és figyelmesen hallgassuk meg a dalt, hátha mi is belátunk a sorok mögé: Erdők, mezők, vad ligetek (Kákics).
