2021. augusztus 4., szerda

Süllyedőben

Kerti motyogásom közben hallgatom az iskolából hazafelé igyekvő gyerekeket. A kislány megkérdezi a fiútól, hogy „és te elmondtad neki?”. A felelet alighanem igen, mert a lány megjegyzi, hogy „az nem volt szép tőled”. Nincs válasz, nincs tiltakozás, vitatkozás. Az enyhe feddést nyilván jogosnak érzi a fiú, erkölcsi alapállásuk megegyezik, csak ő most áthágott rajta.

Üdítő a beszélgetésfoszlány, az etikai lecke, különösképp azért, mert más alkalommal gyakran káromkodások és civódások tanúja az utca.

Alig tudok valamit a mai gyerekekről, jellemző képet legföljebb a pedagógusok festhetnének róluk, mert ők ismerik csínyjeiket, szorgalmukat, tudásukat, stílusukat, esetleg a lelkületüket is. Számomra inkább ismerősek az őket körülvevő vélemények, az általánosítóak és talán általánosak, többségükben nem dicsérőek; mondhatnám: a társadalmi ítéletek, amelyek azonban nemegyszer a társadalmat is minősítik, mely az elvárásokat szabja. Az erkölcsieket és a tudásbeli követelményeket egyaránt. Állítólag mindkettő lefelé ívelő. Ha az elvárások nem is, a teljesítmény mindenképp. Jó néhány évvel ezelőtt azt mondta egy tanárnő, hogy „amire ti hármast kaptatok, az most ötöst ér”. Nem lelkesítettek a szavai, esetleg csak abban, hogy a rengeteg tiszta kitűnő ellenére szellemiekben mégsem messze lemaradva kullogunk az ifjú generációk mögött. Ám a tanulást szolgáló technikai lehetőségeik és a szülőktől átvett örökségük által le kellene körözniük bennünket.

Jó jel, hogy az elbutítási igyekezetben vagy folyamatban mégsem tartozunk az élvonalba, hiszen új (ál)erkölcsi mércék ömlöttek be és helyenként már tobzódnak a világban: a gyengék, a kicsik, a kevesek védelme. Különös, hogy míg a liberális versenyszellem tombol az élet számos területén, a diákokat – pedig normális lenne, ha a jobbra, sikerekre serkentenék – kivonják ebből. Nyugaton már nem ismerhetik meg egymás jegyeit. Miért is? Hogy ne törekedjenek utolérni a másikat? Hogy ne károsodjon a rosszabbak egyénisége. Esetleg azért, hogy ne is legyen mércéjük: ez siker, emez bukás; ez jó, emez rossz. Amerikában a tanárok nem szívesen jutalmazzák a tehetséges gyerekeket, mert úgy tűnne, hogy a gyengébbeket lebecsülik. Némelyek már az osztályozást is eltörölnék, mert antidemokratikusnak vélik. És kinek jár a segítség? A buta gyerekeknek. Ők kissé följebb hozhatók (ez helyes igyekezet), a többiek meg süllyednek majdnem ugyanoda (vesztesként). Utálják az elitképzésnek mondott színvonalas oktatást – meg nyilván az okos gyerekeket is.

A gyengét meg kell védeni, de nem gyengévé válás által, csupán a jót lehet olyképpen óvni, ha jóvá lesz az ember. Hacsak nem az erkölcsi romlás válik követendővé, miként történik ez a bűnözők esetében: helyenként már őket kezelik áldozatként, kárhoztatva minden bűnért a társadalmat. Az általános káoszhoz talán az első lépés az erkölcsi káosz, amikor az évezredekkel ezelőtt megnevezett bűnök lassacskán elfogadottá válnak, tudatos „továbbfejlesztésük” útján pedig erénnyé. Hihető a megállapítás, hogy ez abból a korból ered, amikor szerény erkölcsű emberek jutottak hatalomra, miközben a társadalom erkölcse magasabb volt. A feszültséget pedig úgy oldották föl, hogy lesüllyesztették hozzá a társadalom erkölcsi szintjét. Terjedni látszik a gyakorlat.

Az utcán beszélgető gyerekeket hallgatva Nyilas Misi jut eszembe. Vajon a Légy jó mindhalálig ismerős könyv még számukra? Tanítják az iskolában? Vagy azok az erkölcsök elévültek már? (Merthogy nem is gyerekeknek írta Móricz a regényét.) Hinnünk kell, hogy végül nem csak a bűnök maradnak erénnyé csinosítva!