2021. július 28., szerda

Séták Rómában

ROMBOLÓ ÉPÍTÉSZEK. Az Örök Város utcáit és tereit szorgosan járó Goethe méltatlankodik (Utazás Itáliában), mivel lépten-nyomon a rombolás minden képzeletet felülmúló nyomaira bukkan. „Amit a barbárok meghagytak, elpusztították az új Róma építőmesterei.” Így aztán a szemlélődőnek szerinte nehéz kikövetkeztetnie, hogyan következik Róma Rómára, bár több ezer esztendeje ugyanazon a földön áll.

Egy idős patikus hasonló panasszal fordul Lénárd Sándorhoz (Róma, 1938): „Fővárost akartak. Megépíthették volna a kapukon kívül is, volt ott hely elég. De ők ide akartak jönni. Ők a régit akarták elpusztítani.” Megjelentek tehát tömegével a bérházak, átrendezve a városképet. Akadnak azért még helyek, ahol a lakóépületek tőszomszédságában békésen megférnek az oszlopok, romok, ezeréves kőtömbök. Vagy itt van például a csöndes utcának született Via Margutta, ahol az imént említett, nyolcvanas évei ellenére is mozgékony gyógyszerész éppen a szülőházát megmutatva sétál a magyar íróval; a nyugalom szigetének megmaradt utcában nincs se mulató, se kávéház, autójavító üzlet sincs, viszont sok festő él és dolgozik itt halkan, a házak tetején húzódó műtermekben. Ez az oázis azonban kivétel.

Akkor mégis mi a kapaszkodó ebben a gyorsan változó világban? Valószínűleg az emberek, s a beazonosítható, tulajdonunkba vehető tér. „Jövőre lesz negyven éve, hogy először jártam Rómában – írja Cs. Szabó László –, s azóta mindig hazatalálok (Római muzsika). Hol a boros? – rézsút szemközt, Cézár a neve; hol a fűszeres? – a lépcső alján, Romulusnak hívják. Mellette a pék és a mosoda. Jó itthon.”

Korok egymás mellett

AKADNAK MÉG JELLEMEK? A szigorú jezsuiták római temploma és könyvtára mellett haladunk el, ahol „nem színaranyat kovácsoltak, hanem jellemeket”. Ezzel az életfilozófiával nincs mit vitatkozni. Nyilvánvaló egyébként, hogy a szerzetesi életmód elsajátításának képzési és próbatételi időszakában világosan kiderülhet, ki milyen lehetséges képességekkel és tulajdonságokkal felvértezve léphet tovább. A jellemalakítók ekkor feltételezhetően már látják, kiből mi hozható ki. Ki válhat igazi jellemmé, amelynek tehát úgymond aranysúlya van. Nos, az évszázadok a szerzetesrend felfogását igazolták. Ámbátor mostanság – úgy egészében véve – mintha más idők járnák…

Nos, engem voltaképpen a jellem szó felbukkanása lepett meg, hisz hosszú-hosszú ideje nem találkoztam ezzel a kifejezéssel. Tartok tőle, lassan ez a szó is elfáradt, kimegy divatból, mint az általa jelölt fogalom tartalma szintén. A pszichológia szerint a jellem az ember viszonyulásainak és egész magatartásának meghatározott stílusa, amely az élet és a nevelés hatásai alatt alakult ki, a továbbiakban pedig mindig figyelembe kell venni a személynek a többi emberhez való viszonyát is. Lefordítva: annak idején akit jellem szóval illettek, nagyjából arra jelentett biztosítékot, hogy az illető szavatartó, megbízható, pontos, erkölcsi viselkedése, valamint a különféle szituációkban való helytállása kiszámítható és példamutató. De nem avatag dolgok ezek ma már? Mintha enyhén mosolyognánk is rajtuk…

A FÜGGÖNYÖN INNEN ÉS TÚL. Ábrándozik egy nő Szentkuthy regényében (Cicero vándorévei): „Többször érezem úgy, hogy ott állok a színfalak mögött, felcsattan a taps, de a közönséget még nem látom, s várom türelmesen, hogy jelezzék, lépjek be a színpadra, s akkor hirtelen majd pontosan tudom a szerepemet, ismerem a szöveget, amit mindig is el akartam mondani, megpillantom azt, akit szerethetek, és világossá válik, mi történik a darab végén.” Nincs róla statisztika, hányan lépnek be a színpadra – és mennyien maradnak mindvégig a függönyön kívül.