2024. március 28., csütörtök
JEGYZET

Egy hét alatt egy életre szóló élmény

Amikor felkértek, hogy írjak a nyári táborokról, hirtelen nem is tudtam, mit mondjak (azon kívül, hogy jó, persze, meg lesz, mikorra kell?). Nem azért, mert akkora nagy feladatnak számítana, hanem azért, mert azt sem tudom, hogy hol kezdjem. Így az első napot erre használtam ki – az emlékek összeszedésére, csoportosítására és felidézésére. Folyamatosan jöttek elő a különféle pillanatképek: „igen, ott is voltam”, „ meg ott is”, és „jaaaaj, hát az a tábor…”. De pontosan hol, merre, mikor voltam? Igyekszem összeszedett lenni.
A legelső tábori élményem még valamikor néptáncos koromból való. Talán a másodikat fejezhettem, és egészen Csáfordjánosfáig mentünk táborozni. Erről a településről a mai napig eszembe jut az eldugott táborhely, a hosszú sötét ösvény, amelyen bejutottunk a településre, a denevérek, és hogy a szüleim nagyon hosszú ideig tanulták a nevét. Nemcsak a település neve, de az odáig való eljutás is igen kacifántos volt: kisbusszal felmentünk a szerb határig, onnan gyalog át a magyar határhoz (felpakolva utazótáskákkal), ott hosszú várakozás után végre jöttek értünk, és elmentünk egészen Magyarország nyugati szélére. Zentától nézve ez a község csaknem 400 kilométerre található (minden tiszteletem a szüleimé, hogy elmertek engedni ilyen messzire). Ha az emlékeim nem csalnak, nem csak mi voltunk ott, talán horvátországi gyerekek is voltak velünk. Katonai sátrakban aludtunk, foglalkozásokon vettünk részt, a hideg patakban fürödtünk (utána hideg vízzel is tusoltunk), és turnészerűen táncoltunk. Ennek a tábornak köszönhetően eljutottam Pannonhalmára és megannyi fürdőbe is. És itt ismerkedtem meg a számomra addig ismeretlen érzéssel, a honvággyal.
A második tábori élményem már Vajdasághoz kötődik. A harmadik osztály befejezése után vettem részt a bácskossuthfalvi Szólj, síp, szólj! népzenei táborban. Még ez is az a tábor volt, aminek eléggé vártam a végét, hiszen még itt sem sikerült leküzdenem a honvágyat, és a napi egy sírás mindig megvolt. Talán az unokanővérem jelenléte (aki oktatóként volt ott a táborban) segített valamennyit. A részletekbe itt nem mennék bele, hiszen a napunk legnagyobb része abból állt, hogy táncpróbákon vettünk részt. Itt tapasztaltuk meg, hogy a három személyesnek eladott iglu sátor nem való három lánynak három nagy táskával.
A fordulópont talán a negyedik osztályt követő táborban jött, ahol szintén a bácskossuthfalvi Nyári táborokban voltunk, de akkor már a MIT altáborban, ott is angol „szakon”. Innen már sokkal jobb élményeket szereztem. A foglalkozások jók voltak, a programok pedig még jobbak. Egyet tudni kell erről a táborról: igazán profi csapat áll mögötte, és hosszú ideig dolgoznak azon, hogy az odaérkező több 100 gyermek felejthetetlen élményekkel menjen haza (ha most influencer lennék az Instagramon, akkor ki kellene írnom, hogy ez nem hirdetés. Vagy várjunk! De! Igen is az! Tessék itt táborozni!). Minden évben volt egy tábortánc, amit az egy hét ott lét alatt sokszor eltáncoltunk. Egy jó ideig tudtam mindet, ma már csak a Cotton Eye Joe megy hiba nélkül.
Ezután még kétszer tértem vissza a Nyári táborokba, amelyet egy időre áthelyeztek a pacséri általános iskolába. Egyszer eljutottam Játéktáborba is, legutoljára pedig Kamasztáborban voltam. Ott megpróbálkoztam a színészettel, hogy milyen indíttatásból, azt már nem tudom, de az egyik jelenetem igencsak belevésődött az emlékeimbe: álló helyzetből kellett a földre huppannom. Fenékre. Fájt.
A Nyári táborokhoz fűződő kapcsolatom 2010-ben folytatódott, amikor már szervezőként tértem vissza a jól megszokott helyre. Ez egy teljesen más élmény volt, de ezt is ugyanúgy élveztem, hiszen az addig ismert tábornak egy másik oldalát, mondhatni, a titkokat ismertem meg.
Hetedikes koromban beléptem a fúvós zenekarba, amellyel azon a nyáron el is mentünk Kisszékelyre, egy kb. 420 lelket számláló magyarországi kis falucskába. A medence melletti zöld területen sátoroztunk, minden reggel próbáltunk a Művelődési Házban, minden délután felléptünk a medence partján a helyiek szórakoztatására. Ez mellé társult minden este a hajnalig tartó szórakozás a Zserbó kocsmában. Szerintem abban az egy hétben begyűjtötte az egész évi forgalmát. Temérdek szőlőízű Topjoy üdítőt megittunk (és tényleg azt – hetedikes voltam, kérem szépen). Mi csak kacsának hívtuk, mert amikor levettük a kupakját és az ujjunkra húztuk, olyan volt, mint egy kacsacsőr. És tonna számra fogyott a hagymás-tejfölös csips és a négyrétegű csokis fagyi.
A medence partja rengeteg lehetőséget tartogatott számunkra. Egyebek mellett azt, hogy az egyik kedves zenekartársam, aki egyben vízilabdázó is volt, itt se hagyja ki az edzéseket. Már fogalmam sincs, hogy miért, de elhatároztam, hogy én is úszom vele reggelente. Rossz döntés volt, és a lelkesedésem egy napig tartott.
Egy szónak is száz a vége: nagyon sok emléket begyűjtöttem a táboros nyarak ideje alatt, és ezeknek hála, nagyon sok embert megismertem. De talán leghálásabb mégis a szüleimnek lehetek, akik lehetővé tették számomra, hogy ilyen élményekkel legyek gazdagabb.