2024. április 24., szerda
ZENGETŐ

Ördöngösség?

Ha szabadidőm engedi, írások után kutatok, amelyek napjaink zenei oktatásával foglalkoznak. Egyöntetűen azon a véleményen vannak ezen tanulmányok írói – ezt felmérésekkel is alátámasztják –, hogy a zenekultúra oktatása az általános iskolákban a nemszeretem tantárgyak közé sorolható. Ez érthető is, különösen, ha a tanulónak nincsen sikerélményük a zeneórákon. A sikertelenség pedig melegágya lesz a tanulóban kialakuló ellenszenvnek és előítéletnek a tantárgy iránt, mindeközben pedig általános tendencia, hogy egyre szűkül a zenére fordítható idő. Ördögi kör ez, mondhatnánk.

Sokkal fontosabb, hogy ki az énektanár Kisvárdán, mint hogy ki az Opera igazgatója. Mert a rossz igazgató azonnal megbukik. (Néha még a jó is.) De a rossz tanár 30 éven át harminc évjáratból öli ki a zene szeretetét. (Kodály Zoltán)

Nem keressük most a bűnöst, nem elemezzük ki az aktuális tanterv hatékonyságát vagy éppen hatástalan mivoltát. Viszont egy fontos dologra hívnánk fel a figyelmet! Jelesen, hogy a művészeti nevelésben sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetnünk a személyes élmény felerősítésére. Minden tanárnak ki kell alakítania erre a saját módszerét. Meg kell találni a tanulók között azokat, akik fogékonyak a zenei nevelésre, és motiválni kell őket. Hosszú és rögös út ez. Nekem három év kellett ahhoz, hogy egy jól működő zenekart alakítsak ki. Akik mellesleg csak két évig voltak együtt, aztán jött a ballagás, és mindenki ment tovább a maga útján. Viszont a négytagú csapatból hárman továbbra is aktívan foglalkoznak zenéléssel. Egyikük zenei középiskolába jár, hegedűsnek készül. Ketten pedig oszlopos tagjai lettek a helyi tamburazenekarnak. Hogy kezdődött mindez? Nagyon egyszerűen.

Már a pedagógusi pálya kezdetén igyekeztem olyan hozzáállást kialakítani az óráimon, ami nemcsak hogy felkeltette, de ébren is tartotta a tanulók figyelmét. A dalok éneklése és megszólaltatása eredeti hangszereken. Aztán ott volt időnként a meglepetés hangszer. Ez abból állt, hogy kéthetente bemutattam a tanulóknak egy-egy új hangszert. Ezeket többnyire ki is próbálhatták a gyerekek. Mondanom sem kell, micsoda öröm volt, amikor meg tudtak szólaltatni egy, addig csak képen látott hangszert. Így találtam rá a fiúkra, akikkel később megalakítottuk az iskolai zenekart. Már az első pillanatban látszott rajtuk, hogy nagyon érdekli őket minden hangszer, amit mutatok nekik. Lassan elérkezett a pillanat, amikor ki tudták választani maguknak azt, ami leginkább megfelelt a habitusuknak. Attól a pillanattól kezdve pedig, amikor megérezték és átélték a fellépéssel járó örömöt és izgalmat, nekem már nem volt sok munkám. Kis terelgetés és útmutatás elégnek bizonyult ahhoz, hogy ők maguk is megtalálják azokat a dallamokat, amelyekről úgy érezték, ez éppen nekik való. Nemcsak hogy megtalálják, de kutassanak is utánuk. Aztán jöttek az iskolai rendezvények, jeles és ünnepnapok, különféle megnyitók. Végül pedig az első saját, egész estét betöltő kultúrházi koncert. Kitűnően vették ezt az akadályt is. Életre szóló emlék ez számomra, amit így utólag is köszönök nekik.

Mit is akartam ezzel mondani? Csak annyit, hogy figyeljünk a gyerekekre. Igyekezzünk minél több ablakot kinyitni a számukra, hogy szét tudjanak nézni. S ha már kinéztek maguknak valamit, akkor segítsük őket ezen az úton céljaik elérésében. Nem olyan nagy ördöngösség, ugye?

Erre a hétre szeretném figyelmükbe ajánlani Lányi Gyurit és a Magoncokat. Lányi nemcsak mint a Téka együttes egyik alapítója ismert, hanem mint kiemelkedő zenepedagógus is. Azt hiszem, nincs szükség további magyarázatra. Elég, ha végignézzük a bejátszást, és látjuk-halljuk azt az elemi erőt, amivel a gyerekek megszólaltatják a dalt.

Írjuk be a keresőbe: 13. Magonc Tábor – Adjon Isten minden jókat!