2024. április 16., kedd
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Nyílik a világ

Kedvenc évszakom: a tavasz. E mondat már azokon a jellemkártyákon is szerepelt, amelyeket serdülőkoromban jelentetett meg a Jó Pajtás. Emlékeznek még? Akkoriban még az újságban hoztuk nyilvánosságra, hogy melyik zeneszámokat hallgattuk meg naponta, felsoroltuk a százszor megnézett filmjeinket, és említést tettünk a rongyosra lapozott könyveinkről is. A jellemzés végén pedig rendszerint szerepelt az is, hogy hova utaztunk vagy utaznánk el szívesen.
Ha akkoriban valaki azt mondta volna nekem, hogy huszonöt év múlva zártabbak lesznek az országhatárok, mint egy háború idején, akkor valószínűleg a képébe nevetek, és beírom a kártyába Erdélyt és Olaszországot. Bálványosra és környékére ugyanis a Ceaușescu halálát követő években jutottam ki. Ott tapasztaltam meg azt a szegénységet is, amely területeinkre még a cukorért és olajért sorban állás idejében sem volt jellemző. Az arisztokrácia határtalan gazdagságát sugalló Firenze és Velence utcáit pedig a bombázások előtti évben gyalogoltam végig, miután hetekig birkóztam az olasz adminisztráció buktatóival. Vízummal vagy anélkül, értékesebb vagy értéktelenebb pénzből, több vagy kevesebb szervezéssel, de lehetett utazni.

Aztán ránk köszöntött 2020 tavasza, és a korábban eltörlésre váró határok börtönfallá változtak. Tavaly két úti cél szerepelt volna a családom jellemkártyáján: Budapest és a horvát tengerpart. A magyar fővárosba többször is terveztünk volna ellátogatni, hisz márciusban született meg az első és egyetlen unokaöcsém. Az Adria vize pedig kisfiam egészsége miatt lett volna fontos számunkra. Mondanom sem kell, hogy mindkettő elérhetetlenné vált a tavaly márciusi határzárakkal, és azóta is csak álomként lebeg felettünk.
Az idei tavasz sem hozta meg az igazi, mindent elsöprő ébredés hangulatát. Dávid alig talált hóvirágot: bebarangolta az egész környéket ahhoz, hogy örömet szerezzen nekem. A rügyek is amolyan tessék-lássék módon törtek elő, és a húsvéti nyúl fészke sem sikeredett elég zöldre. Az életért áhítozó természet szépségét az idén valamiért nem tudtuk igazán méltányolni. Felemás, borongós hangulat nehezedett ránk, amiből a majálisi ünnepek sem tudtak kizökkenteni bennünket.

Aztán jött a hír, hogy a beoltottak szabadon utazhatnak Magyarországra és Montenegróba. Mehetünk a nenáékhoz? – visszhangozták a gyerekek, és Dávid fél óra múlva már útra kész volt. Nevetve magyaráztuk meg neki, hogy azért nem rohanhatunk hanyatt-homlok neki a határnak, hisz még mindig nem teljesen világos, hogy a gyerekek tekintetében hogyan fogalmaznak az oly sokszor emlegetett koronavírusos rendelkezések. Az iskolai és munkahelyi kötelezettségeket sem lehet egyik napról a másikra mellőzni, át kell szerveznünk a bezárt határokhoz tervezett hétvégéinket is – latolgattuk Rolival. Akárhogy is ügyeskedtünk, június első hetétől hamarabbi időpontra nem tudtuk beiktatni a budapesti utat. Ha másfél évet kibírtunk, akkor ezt a pár hetet majd csak átvészeljük – vigasztaltuk magunkat, húgomékat és a gyerekeket is.
Azóta viszont kiderült a folyamatosan borús tavaszi ég is. Hiába zuhog folyamatosan az eső, a napfény mégis áttöri a borongós hangulatot, az életünk pedig ezerrel pörög. Tervezzük már az idén nyárra halasztott horvátországi utazásunkat is. Reménykedünk, hogy a magyar védettségi igazolvány igénylésével sikerül betörnünk a szomszédok kitartó zárkózottságába, és a tavalyelőtti kavicsos tengerpart után Dávid homokvárat is építhet az Adria partján. Emőke pedig ismét feszegetheti a határait: megtanulhat kézen állni a vízben, és együtt elúszhatunk a bólyákig.
Hihetetlenül vágyunk már az északi forgatag és a déli kékség határtalanságára: hisszük, hogy idén a virágokkal a világ is megnyílik.