2024. április 19., péntek
KOMMENTÁR

Halál a pályán

A profi sport gyakran megköveteli a fizikai képességek végsőkig való feszegetését, de szerencsére a legtöbb szakágban ez nem jár az emberélet veszélyeztetésével. Elvétve ugyan, de a veszélytelenebb sportokban, így a labdarúgásban is adódhatnak életveszélyes helyzetek, mint azt épp most szombaton az Eb Dánia–Finnország mérkőzésén Christian Eriksen drámája példázta, de egy-egy ilyen szívroham nem is mindig hozható közvetlen kapcsolatba a végzett tevékenységgel.

Más kategóriába tartoznak a technikai sportok, amelyekben noha folyamatosak a biztonság javításáért tett törekvések, egyetértés van abban, hogy a halálos kimenetelű baleseteket nem lehet teljesen kiszűrni, legfeljebb csökkenteni az előfordulásuk esélyét. Az autósport mára eljutott arra a pontra, hogy ha egy versenyautó nagy sebességgel a falba csapódik, nem kell komolyan aggódnunk az épségéért. A korlátok és az autók is úgy vannak megalkotva, hogy a lehető legtöbb energiát elnyeljék, ráadásul a halo bevezetésével a sérülésnek leginkább kitett testrész, a versenyzők feje is védelmet kapott – bár Jules Bianchi 2014-es F1-es és Anthoine Hubert 2019-es F2-es tragédiája fájdalmasan emlékeztetett mindenkit, hogy mindig előfordulhatnak olyan mértékű lassulások, olyan balszerencsés becsapódási szögek, amelyeknek az emberi test nem tud ellenállni.

A motorversenyzés helyzete még nehezebb – az overallok már légzsákkal is felszereltek, amelyek ütés esetén felfújódnak, ám ha a versenyző leesik a motorról, saját ruházatát leszámítva mégis teljesen védtelen. Így pedig hiába minden óvintézkedés, a balesetek egy fajtája ellen teljesen tehetetlen a sportág: ha egy a motorjáról leeső versenyzőt elüt egy mögötte érkező, akinek már nincs ideje reagálni. Egy ilyen körülmény vezetett tragédiához a múlt hétvégi Olasz Nagydíjon a Moto3-ban, amikor a 19 éves Jason Dupasquier szenvedett halálos kimenetelű sérüléseket.

A gyorsaságimotoros-világbajnokság 72 éves történetében ő volt a száznegyedik versenyző, aki bármely kategóriában egy versenyhétvégén lelte halálát, ám az elmúlt 30 évben „csak” a hetedik, ami jelzi, mennyit is javult a biztonság. Mégis, az elborzasztó látvány, hogy egy ember élő tévéműsorban, nézők millióinak szeme láttára szenvedjen halálos sérüléseket, napjainkban szinte kizárólag a technikai sportokban fordulhat elő. Ez pedig fel is vet egy halom etikai kérdést – miután túlléptünk az első szinten, hogy az életveszély a sport velejárója, amit a résztvevők önként vállalnak, és nem követeli meg az ilyenfajta versenyzés beszüntetését.

Mugellóban már a szombati időmérőn történt balesetet követően is több versenyzőnek ellenérzései voltak azt illetően, hogy a hétvége programja tovább folytatódott, arról pedig máig folyik az érvek ütköztetése, hogy miután vasárnap délben, a Moto3 befutóját követően bejelentették Dupasquier halálát, mennyire volt helyes döntés lebonyolítani a Moto2 és a MotoGP versenyét. Danilo Petrucci például saját elmondása szerint „sárosnak” érezte magát, hogy körről körre el kellett haladnia azon a ponton, ahol nem sokkal korábban egy társa életét vesztette. Ő és honfitársa, a MotoGP-futam elején az élről kieső Francesco Bagnaia is felvetette továbbá, hogy ha a királykategória egy versenyzőjével történt volna tragédia, biztosan lefújták volna a hétvégét, ám a juniorszéria egy kevésbé ismert tagjának halála nem nyomott annyit a latban a szervezők számára… Ennek alátámasztására felhozható a 2011-es Malajziai Nagydíj, ahol Marco Simoncelli második körben történt tragédiáját követően leállították és törölték a versenyt. Egy nagydíjhétvége sorsa azonban – akármilyen kegyetlenül is hangzik – túlmutat egy ember halálán. A versenyrendezési jogdíjak, a televíziós és szponzori szerződések akkora pénzösszegeket mozgatnak meg, és olyan kötelezettségeket rónak a felekre, amelyeket nem lehet csak úgy következmények nélkül felrúgni még olyan nyomósabb okokkal sem, mint egy világjárvány.

A legjobban talán Valentino Rossi összegzése világított rá a versenyzők dilemmájára. „Szerintem egy ilyen eset után semmi értelme folytatni a versenyzést. Viszont ugyanúgy nincs értelme annak sem, hogy ne versenyezzünk, hiszen semmit sem változtatna azon, ami történt. Egy ilyen nehéz nap után csak azt kérdezzük magunktól, miért is csináljuk ezt az egészet” – elmélkedett a sok mindent megélt 42 éves legenda, aki tíz éve maga is részese volt a Simoncelli-balesetnek, tavaly Spielbergben pedig hajszállal úszta meg a találkozást egy felé repülő motorral.

A motorsport veszélyes – áll a nyers figyelmeztetés a nézők, a pályán dolgozók és még a versenyzők belépőkártyáján is, amikor megérkeznek egy új helyszínre. Mindenki a saját szenvedélye és elhatározása nyomán ül fel a motor nyergébe, és biztos benne, hogy 360-as tempónál fogni fog a fék, valamint hogy ha elesik, és a pálya közepén marad, senki nem fog jönni mögötte. Mint Jack Miller rámutatott, senki nem tart pisztolyt a versenyzők fejéhez, Dupasquier pedig szintén egy szenvedélyes versenyző volt, aki szintén azt szerette volna, hogy folytassák a száguldást.

Hogy le kellett volna-e fújni az Olasz Nagydíjat a halálos baleset után? A tragédiák olyan váratlanok és letaglózók, hogy lehetetlen rájuk tankönyvszerű forgatókönyvvel készülni és reagálni, ráadásul itt még utólag sem könnyű okosnak lenni. Ami biztos, hogy nincs sportág, amelynek nagyobb lenne a tétje, és amely nagyobb érzelmi hullámvasúton vezetné végig a sportolókat és a nézőket egyaránt, mint a technikai szakágak.