2021. december 3., péntek

Isten, a haza és a szerelme előtt

Egész nap az estét vártam. Az írek ellen játszottunk. Számomra egy nehéz nap után talán nincs is annál jobb tevékenység, mint leülni a kanapéra, és egy jéghideg sör elfogyasztása mellett a nemzeti fociválogatottunknak szurkolni. Hiába a fáradtság, ilyenkor mindig új erőre kapok. Néha már-már mámorszerű állapotba is kerülök.
Korábban a nagyapám számos alkalommal mesélt arról, hogy milyen érzés volt annak idején az utcabéliekkel összegyűlni, és a rádió mellett a Puskás-féle aranycsapatnak szurkolni, illetve hogy mit jelentett akkoriban ez a nagyvilág magyarjainak. Ugyan távoli jövőnek tűnt, de reméltem, hogy egyszer az én generációmnak is megadatik majd az a kiváltságos lehetőség, hogy megtapasztaljuk, milyen érzés a kontinens- vagy akár a világtornán szurkolni a csapatunknak. Aztán eljött az év. 2016. A magyar labdarúgó-válogatott 44 év után teljesítette be egy (de lehet, hogy két) nemzedék álmát azzal, hogy végre kijutott egy nagy tornára. Nem csak kijutott, nagyszerűen teljesített. Mindnyájan emlékszünk a magyar szurkolók által megszállt Marseille látványára, Gera bombagóljára, Dzsudzsák két pattanójára és a Hajdu B.-vel való közös ordítások felejthetetlen élményére. Biztos vagyok benne, hogy sokáig nem fogjuk elfelejteni az évet, amelyikben az éjjel soha nem érhetett véget. Sajnos utána megint jött a sötétség, de csak egy szempillantás erejéig. A rövid kilengés után válogatottunk ismét új erőre kapott. Minden magyar számára örömteli élmény volt azt a teljesítményt szemlélni, amelyet az elmúlt közel két évben Marco Rossi szövetségi kapitány irányítása alatt nyújtottak. Győzelem győzelem hátán. Még a világbajnoki ezüstérmes horvát csapatot is sikerült megfognunk. Éveket kellett várnunk arra, hogy újra ne csak játékosaink, hanem csapatunk, azaz egyéni teljesítmények helyett válogatottunk legyen. De megérkeztünk. Ma úgy néz ki, hogy az álmunk valóra vált. Az elhivatottságukkal és teljesítményükkel a magyar szellem végre visszaköltözött a futballpályára. Ugyan nem lett éppen a legszerencsésebb a sorsolás eredménye, de büszkén állhatunk fel a pályára ellenfeleinkkel szemben.
Eljött az este. A játékosok a pályán. Ellenfeleinket kifütyülik a szurkolók. Csapatunk tagjai a mezükön található rasszizmusellenes szlogenekre mutatnak. Az írek térdelnek. Miért? Sajnos megjelent a sportban (is) egy olyan jelenség, amely nem sportszakmai, de még csak nem is szurkolói kérdés. A versenyzőkön láthatóan egyre nagyobb a nyomás, hogy a mérkőzések előtt térdeléssel fejezzék ki kiállásukat a rasszizmussal szemben, amelynek természetesen minden formája mélységesen elítélendő. A rasszizmus ellen szövetségünk és csapatunk is folyamatosan kampányol. És nagyon jól is teszik. De miért kellene nekünk, magyaroknak követni egy, az egész nyugati világot hónapokra lángba borító (már-már terroristáknak is emlegetett) radikális csoport kezdeményezését? A BLM-térdelés, bár formálisan a nyugati embert utánozza, nálunk, közép-európaiaknál hiányozik ennek a cselekvésnek a történelmi kontextusa. A BLM-térdelés a nyugati államok sajátos problémájára adott reakció. A volt gyarmatbirodalmak és rabszolga-kereskedő államok sajátja. Nálunk ez a múlt ismeretlen.
Csapatunk tagjai büszkén, nemzetünk többségi álláspontját képviselték a pályán, majd ezt követően ismét nagyszerű teljesítményt nyújtottak. És hogy egy klasszikust idézzek: „A magyar kulturális összefüggésben három esetben várt el az ilyen gesztus: a magyar ember Isten előtt, a hazája előtt, és ha megkéri a szerelme kezét, akkor térdel le."