2021. augusztus 5., csütörtök

Madárszemle

A télen úgy tűnt, hogy elhagytak a madaraim. Nem a verebek és a gerlék, csupán a cinegék. Máskor egész nagy zsák napraforgót elfogyasztottak egyetlen télen a madzagra akasztott konzervdobozból, most meg csupán néhány sárgálló cinke tévedt hónapok alatt az udvarba. Rasszista lehet a madarak iránti viszonyulásom, mert a verebek táplálását mellőzöm. A cinegék egymást gyorsan váltva, néha kettesével a pléhdoboz szélére röppennek, pörög-forog velük a világ, fölkapnak egy szem magot, majd az ágon megtörik, és visszatérnek. A verebek meg helyben fogyasztanak, egyre szaporodik a héj a dobozban – a cinkéké a földet teríti –, innen tudom, hogy melyikük a vendég: ha veréb, akkor nincs tovább ingyenkonyha. Fogalmam sincs, melyikük a hasznosabb – emberi szempontból, mert ugye ez a mérce –, mégis a színesebbek a kedvencek, a szürkékkel-barnásakkal talán szürkeségük folytán nem törődik az ember: legyenek önellátók és önfenntartók! A hosszú idő tapasztalata a bizonyíték rá, hogy nem is sújtja őket a méltánytalan bánásmód: élnek, szaporodnak.
Különös, hogy a marcona ember is rendszerint jól megvan az énekesmadarakkal, amikor a macskája közelít lopakodva a földön szedegető rigó felé, inkább őt vágja derékon, ahelyett hogy hagyná a tollas jószágot a vadászösztön áldozatául esni. Régebben faluhelyen a gyerekek számítottak madárellenségnek. Ma viszont a biztonságos uniószabványos játszótérre térnek be, nem pedig fára másznak tojást gyűjteni. Meglepetéssel veszem tudomásul, hogy míg idősödő ismerősöm létrára mászik, hogy visszategye az életképesnek tűnő kisfecskét a fészekbe, addig városokban leverik a fészkeiket. Pedig ők, a fecskék, valóban nem a virágkorukat élik. Az ember meglesz nélkülük. Meglesz nélkülük?
Nem kis meglepetésemre a tavasz igazi madárözönnel érkezett: itatóra szállnak a cinegék; fekete rigók bogarásznak a fűben, reggel pedig már korán füttynótára gyújtanak; időnként nagy testű örvös galambok ereszkednek a vízre, a gerlék meg többen és gyakrabban; a harkály kopácsolva keresi a kukacokat; az aprócska rozsdafarkú ide-oda libben. Talán nálánál is apróbb az a madárka, amely új vendégnek és ismeretlennek tűnik.
A rikácsoló seregélyeket – százával csapnak le a meggyfákra – nem kedvelem. Másik gyümölcs alig van az idén, ezt a savanyút meg eloroznák, ráadásul tisztátlan, mint vérrel fröcskölt zöld asztalt hagynak maguk után.
És mit lehetne kezdeni az amúgy elegáns szarkákkal? Régebbi dal számomra a Diófán csörög a szarka, mint ahogyan megismerkedtem volna a szereplőjével, most meg naponta csörögnek dísztelen hangjukon a diófán meg a többieken. Egyre többen vannak. Egy jó légpuska megritkítaná őket. Nem védettek, eszerint irthatók. De erkölcsös-e bántani őket? Már az eleve bizonytalanságot ébreszt, hogy állítólag nagyon okos madarak: az egyetlen, amely fölismeri magát a tükörben; így mondják a hozzáértők: fejlett az éntudata. Fogságban megtanulja utánozni az emberi hangokat. Csapatokba verődbe vadászat közben átfogó stratégiát alkalmaznak. Épp ez a bajom velük: egyikük támadva és visszakozva elcsalja a gerlét, amíg a másik kifosztja a fészket. Apró testű madarakat pedig megölnek. Riadt csöndre vált a többi madár, amikor ők megjelennek. A kérdés azonban fönnáll: emberi szemmel, emberi mércékkel mérlegelve jót és rosszat, szabad-e beavatkozni a létkérdést érintő madárügyekbe, vagy – magunkat kívülállónak tekintve – a természetre kell bíznunk a döntést? Bizonyosan seregély- és szarkaáldozat árán a meggy mellett a rigót és a gerlét védeném. Haszonelvűségből, vagy azért, mert ők a gyengébbek?