2021. július 24., szombat

Kultúrtrip Madách körül

Jankovics Marcell emlékére

„János, nekem szükségem volna pénzre."

Éva mondja ezt a nyolcadik színben.

Nem volt nehéz megtalálnom az agyonjegyzetelt könyvben. Egyetemi oktatásunk keretében Gerold László két művel foglalkozott részletesen, az egyik volt a Madách által alig egy év alatt papírra vetett Az ember tragédiája. Így kerültek a jegyzetek a könyvbe. Évának a címben idézett mondatán sokat röhécseltünk. Talán azért, mert éreztük, hogy a művet felkészületlenségünkkel nem tudjuk megkarcolni sem, segítséget pedig nem igazán kaptunk.
Alig múlt el három év a Vámos László rendezésében bemutatott (1985) színpadi előadástól, mégsem foglalkoztunk vele. Pedig lehetetlen volt nem tudni róla, ha másért nem, akkor Bubik István alakítása okán. Robbanás volt ő a magyar színházi életben. Még nekünk is, akik színházi neveltetésük folytán Robert Wilsonról vagy a Squat Színházról tudtunk inkább.
Olyan elemi erejű színházi élmény volt Bubik, hogy alakítását Az ember tragédiájában csakis szándékosan lehetett nem említeni, miközben hétről hétre Madách művét elemeztük. Ráadásul Bubik István neve aktuális volt, hiszen éppen akkor (1988, 1989) szólt vele nagyot az Advent a Hargitán.
Akkoriban fel sem tűnt, hogy azokról az előadásokról, amik előre jelezték az elemi erejű társadalmi változásokat, egyetemi óráink alatt egyetlen mondatot sem váltott velünk Gerold tanár úr, akinek pedig a színház volt az igazi világa, nem a tizenkilencedik századi magyar irodalom.
A hatások nem önmagukban keletkeznek, és nem maradnak önmagukban. Visszafelé már összekötöm Bódy Gábor filmjeit, Lábass Endre Az ünnep című könyvét – betalált a lélek apró fészkébe a fotók és próza találkozásából feltáruló múlt –, valamint a Bubikhoz kötődő Az ember tragédiáját és az Advent a Hargitánt, és nem hagyom figyelmen kívül az 1988. június 27-ei budapesti tüntetést sem, amelyen Bubik István felolvasta – az akkori – Csurka István beszédét.
A kulturális események, művek, alkotások mutatják, ahogyan megtörténik, hogy a „minden mindennel összefügg"-féle általános, közös élményből megszületik a bizalom, ami a társadalmi történések, változások nélkülözhetetlen eleme.
A bizalom alapja végső soron az, ahogyan minden mindennel a szó jelentésének nemes értelmében képes összefüggésben lenni. Jól megérteni leginkább visszafelé lehetséges, amikor már darabjaira hullott szét ugyanaz a bizalom, ami korábban néhány évre vagy akár egy, másfél évtizednyi időre egybegyúródott.
2005-ben a marosvásárhelyi A Hétben zajlott egy akkoriban izgalmasnak tűnő, de tanulsággal már akkor sem szolgáló, szerény színvonalú vita Sütő Andrásról. Az eredeti téma (talán) a hatalom értelmisége, az értelmiségi hatalma (lett volna). A vita kapcsán jelent meg 2007 februárjában Cs. Nagy Ibolya tanulmánya a Hitelben (Egy vita margójára – Sütő András és A Hét), majd 2007 júniusában Parászka Borókáé a Holmiban (Sütő András – A magyarországi író kísérlet egy kelet-európai olvasatra). Mindkét tanulmánynak noha eltérő, de erős, máig ható, 2021-is érvényes üzenete van – vajdaságiként is érdemes elolvasni.
Két évvel azelőtt, hogy Bubik István megjelent a színpadon Ádám szerepében, vagyis 1983-ban Jankovics Marcell elkészült Az ember tragédiája forgatókönyvével. Az animációs film gyártása 1988-ban kezdődött meg. Felejthetetlen dolog, hogy 2011-ben befejeződhetett. Természetesen nem a gyártással telt el huszonhárom év.
Mégsem kerül helyre minden, hiszen Jankovics Marcell nem tudta befejezni a másik animációs sorozatát, és nem tudta leforgatni egész estés játékfilmjét – amit saját bevallása szerint vágyott volna.
A szerb sajtóban nagy tisztelet mellett futott végig Jankovics Marcell halálhíre. Mindenki ismerte. Mindenki tiszteli. (Gusztáv.) Gondolom, bámultak volna, ha tudják, hogy az egyik legnagyobb animációs művész 23 évig nem tudta befejezni az egyik legkiemelkedőbb magyar irodalmi alkotásból, Az ember tragédiájából készült filmjét. Remélem, nem tudják.
Bubik István 2004-ben halt meg. Nem tudom, valós-e, amit olvasok, hogy az emlékére alapított díjat 2014-ben osztották ki utoljára. A Psota Irén által alapított Vámos László-díjat anyagi okokból nem adták át 2018-ban, és azóta sem.
De Jankovicstól tanulunk: „Az ember célja a küzdés maga. Akkor is, ha szarban van az ország, küzdenünk kell, hogy kijöjjünk belőle." Mert ő meg Madáchtól tanult.