2021. augusztus 5., csütörtök

Irgalmas szívű emberek

Minden bizonnyal sokak számára jól ismert az irgalmas szamaritánus bibliai példázat, amely lényegében a megkülönböztetésről szól, de nem mellékesen az önzetlen segítségnyújtásra is rávilágít, hiszen a jótékonyság az egyik legfontosabb emberi erény.

Amikor a segítségnyújtást említjük, leginkább a súlyos betegekre és a hátrányos helyzetűekre gondolunk. Ami a súlyos betegeket illeti, kiváltképp szomorú az, amikor gyerekekről van szó, szembesülni ezzel azoknak is nehéz, akiket közvetlenül nem érint. Az elmúlt időszakban egy kisfiú esete különösképp felkeltette a figyelmet, és akik a fejleményeket tele aggodalommal kísérték, azoknak jó hírrel kezdődött az idei év, hiszen viszonylag hosszú idő után összegyűlt a pénz a kisfiú gyógykezelésére. Valóban nagy összefogásra került sor, a kisfiú fotójával nemcsak a médiában lehetett találkozni, hanem szinte mindenhol, még a pékségekben, sőt az autóbuszokon is. Ezek nyilvánvalóan azért jó helyek, mert ott sokan megfordulnak.

Ugyanakkor nem csupán a befizetések által lehet segíteni, gyűjtések folytak például koncerteken, vásárokon és egyéb rendezvényeken, az új technológiával élve pedig a digitális platformokon is. A segíteni vágyók különböző tárgyakat is felajánlhattak,  amelyekre más segíteni vágyók licitáltak. A vajdasági jótékonysági licit kifejezetten a kisfiú gyógyulása érdekében jött létre, de folytatódott más rászorulók érdekében is. A legszomorúbb tulajdonképpen az, hogy a gyakran életmentő operációk, a mai – azt mondjuk: fejlett – világunkban egyszerűen megfizethetetlenek, a nélkülöző emberek pedig más nélkülöző emberekre vannak utalva, így szinte elengedhetetlenek a nagy cégek támogatásai is.

A legtöbben szeretik tudni, hogy az általuk felajánlott pénz célba ér, pont oda érkezik és pont arra fordítják, amire kell. Különösen azok után, hogy számos leleplező történetet lehetett olvasni visszaélésekről. A segítőkész emberek leginkább talán azokban az esetekben hisznek, amelyek nyilvánosan is bizonyságot nyernek, több újságban is megjelennek, az újságírók a helyszínre mennek, aktuális fotók és információk nyomán írják meg az adományra várók történetét. A másik oldalról persze ennek is ára van, muszáj megmutatkozni bármennyire is kínos, hirtelen kirakatba kerül nem csupán a beteg gyermek, hanem az egész családja azért, hogy az eset hírt kapjon. A nyíltságra törekszik a szerbiai szintű Budi human alapítvány is. Épp a visszaélések miatt ők úgy hirdetik a tevékenységüket, hogy a befizetett összegek egyenesen a pácienst kezelő egészségügyi intézményhez kerülnek. A weboldalukon emellett számos információ található arra vonatkozóan, hogy mennyi összeg érkezett, mennyi hiányzik, kik adakoztak stb. A bemutatkozásukban az is olvasható, hogy nem tesznek különbséget a támogatásra várók állapota között, mert mindenkinek egyforma esélyt szeretnének adni. Megdöbbentő látni, hogy milyen sokan számítanak mások segítségére. A weboldalt illetően jó, hogy az adakozók pontosan tudják, hol és milyen módon segíthetnek, de szomorúsággal és rossz érzéssel töltheti el az embert, hogy annyi rászoruló közül kell választani.

A világunkban persze nem csupán a betegek szorulnak segítségre, hanem a hátrányos helyzetűek, a kirekesztettek, a szegények, az árvák, a menekültek, a bántalmazottak és sorolhatnánk. Lényegében rendszeresen folynak az élelmiszerek és higiéniai szerek gyűjtései, különböző, szinte megszámlálhatatlan csoportosulások szervezésében, a legintenzívebben karácsony tájékán.

Egyesek úgy vélik, hogy a direkt mód a legjobb. Márpedig kellemetlen is lehet, amikor valaki egy rég nem látott ismerőssel beszélget egy kávézó teraszán, majd valaki hirtelen az orra alá nyom egy képet egy gyerekről és pénzt kér. Abban a pillanatban talán okkal lehetünk kételkedőek, viszont ha igaz a történet, akkor szívteleneknek érezhetjük magunkat. Nem csak ez tölthet el rossz érzéssel. Sokan ódzkodnak az utcai kéregetőktől is. Ennek oka abban is keresendő, hogy némelyikük egyenesen rámenős. Előfordult, hogy valaki azt mondta, nincs pénze, a kéregető pedig visszaszólt, hogy nézzen bele egy kicsit jobban a táskájába, hátha mégiscsak talál. Mások elő se merik venni a pénztárcájukat, hiszen kikaphatják a kezéből és elfuthatnak vele. Olyan is volt, hogy valaki kenyérre kért pénzt, de amikor a megszólított felajánlotta, hogy vesz neki valamit a pékségben, akkor elfordult és már nem is kellett kenyér. Ezek az esetek kifejezetten ártanak, mert az emberek elkezdenek általánosítani, nem hisznek annak se, aki igazán rászoruló és tényleg jóhiszemű. Azután persze olyanok is vannak, akik önzetlenül adakoznak, helyzetükhöz mérten rendszeresen támogatnak valakit, vért adnak, befizetik a napi egy étkezését egy szegény sorsú kisdiáknak, és nem kérik számon, mire költik el a pénzt a támogatottak, hogy ki kapja az életmentő vérkészítményt, vagy hogy mire fordítja egy hajléktalan a pénzt, kenyérre vagy alkoholra. Hiszen aki nem élt az utcán, nem kínozza betegség, nem éhezett még, annak fogalma sincs, hogy aki mások szemében számkivetett, az milyen gyötrelmeknek, veszélyeknek, megaláztatásoknak van kitéve, és ezt hogyan lehet elviselni.