2024. április 20., szombat

Mit ér a nevem?

Nem volt a városban már harminc éve, vagy talán több is. Itt született, de soha nem érezte magáénak a porban-sárban fürdő alföldi kisvárost. Persze gyerekként biztonságos volt itt élni, szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel közösen egy akkora házban, hogy kényelmesen elfértek valamennyien.
A konyhában kinyitották az asztalt, a hat egyforma szék mellé a folyosóról hoztak be kettőt, az asztalfőre meg egy kopott huzatú bársony ülőke került. Apja onnan is simán elérte a leveses tányért, és kicsit megemelkedve szedett magának. Ez volt a jel, nagyanyja meg Etus, a nénikéje mindenkinek mert. Vasárnap húsleves volt, utána paradicsomszósz a főtt marhalábszárhoz, télen káposzta.
Ő volt a legkisebb, a feneke alá tettek vagy három keményre tömött díszpárnát. Ha megmozdult, csúszkálni kezdtek, és elöntötte a rémület, hogy mindjárt belebukik a forró lébe, amit sokáig csak kavargatott, hátha egyszer csak eltűnik előle. Utálta. Pedig finom volt, erőleves, de évekig nem nyelt le belőle egy kanállal se. – Nem kell erőltetni! – mondta nagyapja, akit ezért az egy mondatért imádott. Délutánonként kiment vele a kert végébe, leült az öreg lábához egy sámlira, és nézte, ahogy bodorodik a füst a pipájából. Ahogy visszaemlékszik, sosem beszélgettek. Mesét vagy történetet sem hallott tőle. Mégse volt unalmas ott kucorogni, nézte a keringő felhőket, az egyetlen halódó szilvafán a virágokat, penderedő leveleit, majd a megérett szilvákat. Egyetlen szemet sem kóstolt meg. Augusztus vége felé lehetett, amikor megcsípte egy méhecske, bedagadt a szeme, nyaka, nyelni is alig tudott. A körzeti orvos, mert akkoriban még így hívták, két utcával feljebb lakott. Oda rohant nagyapja, ölbe nyalábolva vitte. Hosszan nyomta a csengőt, kiabált:

– Sándor! Sándor doktor úr!

Az orvos kijött a kapuhoz, hosszú alsónadrág volt rajta, meg atléta. Nem kérdezett semmit, csak ránézett az arcára, ami olyan lila volt már, mint a szilva, és terelte be őket a rendelőbe. Gyorsan injekciót adott be, a nyaka tövébe, ő meg visított egy kicsit. Fájt mindene, lila karikák lebegtek előtte, és szorította az öreg kezet, ami óvta őt minden rossztól. Sándor doktor fia meg ott állt az ajtóban, bámész szemekkel nézte, aztán kiment és becsapta az ajtót. Persze apja, meg a bátyja is ott termett perceken belül, a szomszéd látta, hogy valami baj történt a kert végében, és átbaktatott szólni. Biztos, hogy vasárnap volt, emlékszik rá, hogy mindkettőjük száján nyomot hagyott a paradicsom.
Ők nem voltak bent enni, máig sem tudja, miért nem. Akitől kérdezte, míg volt, akitől lehetett, nem emlékezett. Anyja még arra sem, hogy őt megcsípte volna valami. Aztán elmúlt a riadalom, lelohadt a nyaka, de a kötést még napokig büszkén viselte. Úgy sétált a napsütötte járdán, mint egy csatában megsérült hős. A többi gyerek persze kinevette. Ő volt a legkisebb. Érdekes, mindig ő volt. Csenevész kis vakarcs, csak a haja volt szép és hosszú, ha kibontotta, dereka alá ért. Etus nénje ilyenkor magához húzta, és a fejére koppintott a hajkefével. – Ne paráználkodjál! – mindig ezt mondta és kemény két copfot font a nagy loboncból. Tűrte engedelmesen, pedig húzódott minden hajaszála, és utána sokáig égett a fején a bőr. Micsoda rég elfelejtett dolgok jutottak eszébe, biztos a városka hangulata miatt. Nem ismerte fel senki, ahogy baktatott kis utazó táskájával meg a kopott bőr ridiküllel a vállán. Az állomáson Petya, aki vasutas egyenruhájában egész fess volt, ránézett kicsit hosszabban, egy osztályba jártak egész hetedikig, de most csak úgy vizslatta, mint egy vadidegen nőt.
Persze! Már nem ő a legkisebb, asszonyosan telt alakja, rövid, vörösre színezett haja, elegánsan szabott galambszínű ruhája, na meg az eltelt évtizedek megváltoztatták.
Kár volt eljönni, már megbánta, de annyira hívták. Az új iskolát avatják, a régi helyére építették.
Írták, hogy mint az alma mater leghíresebb volt diákja, szavalatával emelje az ünnepség fényét.
Utána állófogadás, kötetlen beszélgetés. Alig emlékezett már valakire, nem tartotta a kapcsolatot senkivel. Amikor elment, meg sem hagyhatta a címét, akkor még maga sem tudta, hol fog kikötni.
Csak elmenni akart, de azt nagyon.
Aztán vett egy kicsi lakótelepi lakást, gondolt rá, hogy ezt talán meg kéne írni, de letett róla. Kinek? Mégis felkutatták, kézzel címezték a meghívó borítékját. Ezért döntött úgy, hogy eljön.
A családból már nem lakik itt senki. A temetőbe költöztek, vagy szétszóródtak a négy égtáj felé.
Bátyja egész Kanadáig futott, valami kis céget igazgat, eleinte még írt képeslapot karácsonyra, de négy éve már azt sem.
Amikor fiatalon színpadra állt, sokszor látott ismerős arcokat a nézőtéren, de elsietett a hátsó művészbejárón, le sem szedte a sminkjét, nem akart szót váltani egyetlen városbelivel sem.

Aztán kikopott a színházakból, nem jutott neki szerep. Filmhez, sorozatokhoz ritkán hívták, ő meg nem tudott könyökölni, hajbókolni. Elment logopédusnak, könnyen elvégezte az iskolát, gyönyörű alt hangja megmaradt. Egyedül élt, persze már rég nem a lakótelepen, mert amikor szaladt vele a szekér, sok szerepet kapott, jól csengő neve volt, akkor is spórolósan élt. Szép kertes kis villát vett, de nem hívott meg magához senkit. Jól megvolt, de néha várta a csodát, hogy megszólal a csengő, ő kinyitja az ajtót, és ott áll valaki, aki őt keresi. Csak őt, senki mást.
Amikor bejelentkezett, a fiatal srác közönyösen beírta a nevét és kezébe nyomott egy kulcsot.
Első emelet, 6-os ajtó, ő meg felment, letette a táskát, és kitárta az ablakot, a szálloda szemben volt a kistemplommal. Addig nézte a csenevész-kókadt kis fákat a téren, meg a pocsék kis szökőkutat, amíg könnybe lábadt a szeme. Talán az erős napsütéstől.
Délután háromra várják őt, a fővárosi színésznőt, mert az maradt a szemükben, hiába teltek el az évek. Ott lesz egy csomó ismeretlen ember, akikkel gyerekként találkozott utoljára. Fura lesz látni azokat, akik megöregedtek, és azokra gondolni, akik már nem lehetnek itt. 
Valaki a múltból – gondolta, és elmosolyodott, amikor meglátta az ablakból Olga nénit, aki először tapsolta meg, amikor a kert végében fakarddal a kezében a csatadalt szavalta teli torokból. De rég is volt! Integetni kezdett, de az öregasszony nem nézett fel, kis szatyrot vitt, kilátszott belőle a kenyér vége. Biztos nem lesz ott az iskolaavatón, pedig akkor elszavalhatná azt a csatadalos verset, csak neki.
Még két óra se volt, amikor elindult, tesz néhány kört a városban, lehet, hogy megnézi a régi házat.
Az iskolát messziről megismeri, sötétzöld, mint amilyen a régi volt.
A tér közepén akkor indult meg a szökőkút vize, amikor odaért. A kezét odatartotta a hűs permet alá, messziről úgy tűnt, szivárvány fonja körül.
– Hazajöttem! – kiáltotta, de nem hallotta senki.