2021. július 31., szombat
Zengető

Altató, ébresztő

A minap a városban jártam két alsós diákokból álló csoportnál. Nagyon érdekes tapasztalatokkal tértem haza, habár azt nem mondhatom, hogy túlságosan meglepődtem. Máskor is előfordult már, és attól tartok, egyre gyakrabban fog megismétlődni. A következőről van szó: énektanítás kicsiknek. Első kérdésem ilyenkor mindig a kezemben lévő hangszerre vonatkozik, történetesen, hogy ismerik-e azt a hangszert, amelyen éppen játszom nekik. Jelen esetben az egy tambura volt. A legközelebbi meghatározásként a gitár hangzott el. Ami végeredményben nem olyan rossz, ha csak a formáját nézzük. Miután túljutottunk a hangszer bemutatásán, következett egy dal, amelyet fel kellett ismerniük. Akkor éppen a Süss fel, nap!-ot játszottam nekik, csak úgy hangszeresen. Sajnos azonban a gyerekek közül senki sem ismerte fel ezt a gyermekdalt. Azt hiszem, nem kell hangsúlyoznom, mindenki számára nyilvánvaló, hogy milyen fajsúlyú problémával állunk szemben.

Pályám során megfordultam nagyon sok helyen. Óvodákban, iskolákban és művelődési házakban, határon innen és túl. Talán össze sem tudnám számolni, hány ilyen nyilvános órán vettem részt. A gyerek az gyerek, mondhatnánk. Hellyel-közzel ez így is van, ha nem láttam volna a különbséget falusi és a városi gyerek között. Bizony van különbség. A mérleg nyelve többnyire a falusiak javára billent. Ugyanakkor nem sok eltérést láttam a hazai gyerekek és a határ másik oldalán élő gyerekek között, ami a hangszer és a dalok felismerését illeti. A gyerekek csak a dalok elenyésző hányadát ismerik fel, pedig kivételesen gazdag a magyar népdalkincs gyermekdalok terén is. Az égig érő fára csak úgy juthatunk fel, ha minden ágát megmásszuk, a legalsótól a legfelsőig! Ha száz pár bocskort elszaggatunk! Az adott életkorban kell megismernünk, és beavatást nyerünk a gyerekdalok világába, mert ha idejekorán nem tanuljuk meg ezeket a dalokat, ha nem tanulunk meg énekelni, nem lesz alap, amire építhetünk. A gyermek még ösztönösen vágyik a zenére. Számukra a zene és a mozgás elválaszthatatlan egységet jelent. Ezért a magyar népdal és az ehhez kapcsolódó játékos mozgás ideális alap ahhoz, hogy az egyének és közösségek számára létszükségletté váljon a művészet és a zene. Vajon mindent megteszünk ennek érdekében? Hol van a hiba? Kiben vagy miben? Erről is vitatkozhatnánk akár órákat. Voltam ilyen beszélgetésen, talán már két éve is elmúlt, de a kezdeti nagy fellángolást a hideg és néma csend követte. Még mindig nem látjuk, vagy csak nem akarjuk észrevenni, hogy mennyire kicsúszott a kezünk közül az irányítás? Nincs szándékomban semmilyen sorrendet felállítani, hogy mi a fontosabb a gyerekek számára, egy cél lebeg előttem: a művészetek – elsősorban a népdalok – iránti fogékonyság fontosságára szeretném felhívni a figyelmet. Már-már közhelyszerű a megjegyzés, hogy a zenében pallérozott gyermek sokkal fogékonyabb a többi tantárgy megértésében és elsajátításában is. Nem ez lenne a cél és fő irányvonal a jövőbeni generációk nevelésében? Sajnos a kultúra leépítése egészen más célt szolgál: kiirtani az alkotás utáni vágyat, és a végrehajtó funkciókat erősíteni a generációkban.

 

A búbos kemence mellett, archív felvétel az 1920-as évekből (Balogh Rudolf felvétele)
A búbos kemence mellett, archív felvétel az 1920-as évekből (Balogh Rudolf felvétele)

„A jó zenének feltétlenül van általános embernevelő hatása, mert sugárzik belőle a felelősségérzet, az erkölcsi mélység. A rossz zenéből mindez hiányzik, romboló hatása odáig terjed, hogy megingatja az erkölcsi törvényben való hitet…” (Kodály Zoltán)

Az ősi gyökerekhez való visszatérés több, mint a hagyomány megőrzése. Általa éltetőivé válunk a magyar kultúrának. Most kell lépnünk, amíg van rá idő és lehetőség, valamint esély a lélek megújulására.

Írjuk be a keresőbe a következőt, és hallgassuk lehunyt szemmel: Szvorák Katalin – Beli buba.