2024. április 24., szerda

Fekete a pettyes busa vagy sárga...

A tájidegen fajokban gyakrabban jelentkezik a pigment szintézisének a zavara?

Találós kérdésnek jó, de még talán nótaszövegbe is beleillene a cím. De nem találgatunk, nem nótázunk. Történt ugyanis a minap, hogy a Ribolovački savez Vojvodine Kft. ökológusai az újvidéki egyetem hibdrobiológusaival együtt halállomány-felmérést végeztek a Vajszka melletti Provalán. Mivel a törvény által előírt, rendszeresen elvégzendő munkáról van szó, ezért nem is foglalkoznánk ezzel. Csakhogy ebből a rendkívül mély tóból igen érdekes leletek kerültek elő. Nézőpont kérdése, hogy a széles kárásznak meg a compónak kell jobban örülni – mindkettőből fogtak – vagy a hatalmas busák látványa érdemel figyelmet.

Legyünk túl rajta, és állapítsuk meg, hogy a kárász meg a compó jelenléte örvendetes. A busák esetében azonban nem a halak mérete érdemel figyelmet – az egyik 36, a másik 40 kiló –, hanem a szokatlan elszíneződésük. Persze, ismert jelenségről van szó, de meglehetősen ritka, hogy ugyanarról a helyről két ennyire különböző színű hal kerüljön elő.

A halak színét ugyanis a sárga xantofil, a piros eritrofil és a barnásfekete melanin határozza meg, míg az ezüstös fény a guanintól származik. Az átmeneti színek ezek keveredése által jönnek létre. Aztán ott vannak az optikai színek is, de azokkal máskor foglalkozunk. Most a halak tényleges, kémiai színeiről van szó.

A színanyag túltengése esetén melanizmus, eritrizmus vagy xantorizmus lép fel, attól függően, melyik színanyag hatalmasodott el a többivel szemben. Ez a jelenség – bármelyik színről van is szó – a színanyag szintézi­sében fellépő zavar következménye. Tehát nem új, nem másik fajról van szó, hanem – mondjuk így – fajtiszta példány(ok)ról, amelyeknek valami nyavalyája, konkrétan színanyagszintézis-zavara van. Nincs szándékunkban belebonyolódni ennek a jelenségnek a mechanizmusába, hiszen nem egyszerű, ezért sem elmagyarázni, sem megérteni nem könnyű. De maradjunk annyiban, hogy van ilyen, és nem is olyan ritka jelenség.

Az eritrizmus a tájainkon előforduló halaknál nem éppen gyakori, jajvörös példányokkal ritkán találkozunk. Persze, érkezett már címünkre tiszai pontyról készült fotó, amely pirosban pompázó halat mutatott be, csakhogy azon a halon a sárga is túltengett, és a sötét melanin sem hiányzott belőle.

A melanizmus, mármint a barnásfekete szín elhatalmasodása sem gyakori jelenség. A sötét, szinte fekete halak gyakran nem a melanin túltermelődése miatt, hanem más okokból öltöttek gyászruhát. A halakon ugyanis – normális pigmentszintézis esetén – azok a színek vannak túlsúlyban, amelyeket a hal szeme lát. Ha a hal szeme megsérül, a hal megvakul, akkor sötétségben él, és testszíne teljesen fekete lesz. Ezek a halak vakon is képesek túlélni, hiszen táplálékszerzékhez a szemükre nincs szükség. A mozgáshoz, a tájékozódáshoz sem a látásukat, hanem egyéb érzékszerveiket használják. Vannak azonban ideiglenes elfeketedett halak is. Ha üregben tartózkodtak, ahova szórt fény sem szűrődött be, vagy csupán fejüket dugták egy vaksötét bemélyedésbe, akkor megfeketednek. Ha ilyen halat fogunk ki, majd felszínközelben, világos környezetben tartjuk, hamar visszanyeri megszokott színét.

Sárga halakból azonban egyre több van. Ezeket a rikító színű halakat a képzetlen horgásztársaink előszeretettel nevezik albinónak. Az albinizmus azonban valami egészen más, és a teljes pigmenthiányra vonatkozik. Van részleges változata is, amely azokra az egyedekre vonatkozik, amelyeken a színmentes testrészeken kívül foltszerű elszíneződés is látható. Most azonban a sárgákról van szó.

Régi fejlegyzések szerint valamikor a sárgában pompázó legismertebb hal a jász xantorisztikus változata, az úgynevezett arany orfa volt, amelyet parkok dísztavaiban is tartottak. Azóta azonban igencsak megnőtt azoknak a fajoknak a száma, amelyeknek ismertek aranysárga változatai. Ezek felsorolásáról eltekintünk, csupán megállapítjuk, fotódokumentációnkban féltucatnyi különböző faj elsárgult egyedeiről készült képet őrzünk. Köztük olyan elsárgult busákét is, mint amilyen a mellékelt képen is látható. Ide kívánkozik – mármint a sárga halak jelenségéhez –, hogy a pisztrángtelepeken, a sziványos pisztráng tenyésztett állományában egyre több sárga hal jelentkezik. Egyelőre csupán feltételezés, hogy a xantorizmusra való hajlam részben öröklödő tulajdonság. Ugyanakkor közforgalomban van egy további feltételezés is, mely szerint aránytalanul több sárga hal keletkezik, mint amennyivel találkozunk.

Csakhogy ezek a rikító példányok nehezen rejtőzködnek, képtelenek beleolvadni a környezetbe, ezért a ragadozók könnyebben kiszúrják őket. Ez valószínűleg így van. A busák azonban gyorsan nőnek, és hamar túlnövik azt a méretet, amelyet ragadozóink képesek elkapni, ezért maradhattak fenn kirívó külsejük ellenére. A halgazdasági szivárványos pisztrángnak pedig nincs természetes ellensége, ezért van belőle pisztrángtelepeken, míg a nyílt vizekben a ragadozók elintézik, még mielőtt az ember felfigyelt volna jelenlétére.

Ha azonban jobban szemügyre vesszük a dolgokat, megfigyelhetjük, hogy a tájidegen fajoknál sokkal gyakrabban fordul elő a pigment szintézisének zavara, mint az őshonos halaknál. Ennek magyarázata minden bizonnyal abban rejlik, hogy ezeknek a halak telepítését meglehetősen kis számú egyeddel hajtották végre, míg az ivadékkal való telepítéskor a teljes állomány csak néhány anyahaltól származik. Az ilyen szűkre szabott öröklődési sávból származó egyedek esetében a nyavalyákra való hajlam az állomány nagy részében van jelen. Érdekes, hogy a harcsával is ez történt. Katalóniában és Észak-Olaszország vizeiben – telepített állományról lévén szó – gyakoriak a sárgában pompázó harcsák, míg nálunk ritkaságszámba mennek.

A vajszkai lelet azonban azt mutatja, hogy a busákban nemcsak a sárga, hanem a fekete túltengésére való hajlam is megtalálható. Mi több, a fekete példányon olyan sárga foltok is vannak, amilyenek a szabványos egyedenek nincsenek. Ebben a halban aztán minden összejött. De úgy tűnik, ez nem ment a kilók kárára.