2024. április 23., kedd

Azért, hogy száz év múlva is zúghassanak a harangok

Kisgyerek voltam, úgy négy-öt éves. Az utcába egy új, öttagú család költözött. A gyerekek korunkbeliek voltak, így csatlakoztak hozzánk ők is a bújócskában, fogócskában. Valami furcsa, számomra még idegen nyelven beszéltek. Kérdeztem is édesapámat: kik ők, és miért nem értem, amit mondanak? Ők, drága fiam, szerb nyelven beszélnek – válaszolta apám.

A temerini Bem József utcában korábban csak magyarok laktak. A sarki boltban a szerb néni is magyarul szólalt meg. Nem találkoztunk a többségi nemzet tagjaival, így számomra akkor még ismeretlen volt a kisebbségi lét fogalma. Miért vagyunk mi mások? Miért nem értjük egymást?
Mindez ott és akkor nem jelentett gondot. Addig mutogattunk, magyaráztunk egymásnak, míg végül csak-csak megértettük a másikat. Idővel pedig megtanultuk egymás nyelvét. Ők magyarul, én szerbül. Éreztük, hogy valamiben mások vagyunk, de ez nem számított. A bújócska az bújócska volt, a fogócska pedig fogócska. Később az iskolában és most felnőttként is hálát adok ennek az időszaknak, hiszen ott alapoztam meg a szerb nyelvtudásom. Azóta sok idő eltelt. Felnőttünk. Közben rájöttünk, hogy valami különbség mégiscsak van közöttünk.

Temerinben két általános iskola van: az egyikbe szerbek, a másikba magyarok járnak. Az utcabéli cimboráimon kívül még csak a fociklubban találkoztam szerb fiatalokkal. Egymás mellett éltünk csendben és békében. Aztán az ezredforduló környékén történt valami változás. Az iskolából sétáltunk haza épp az egyik barátommal. Hangosan beszélgettünk, és magunk előtt rugdostuk a focilabdát. Egyszer csak odaszólt valaki: Pričajte srpski! Mi nem álltunk meg, majd tovább ordibáltak. Hozzánk közeledve később még trágárabb jelzőkkel is illettek bennünket. Nem értettük. Mi a baj velünk? Az, hogy magyarok vagyunk? Az utcában a helyzet változatlan maradt. A szomszéd gyerekeknek továbbra is szerbül köszöntem, és ők sziával válaszoltak. Akkor mégsem akkora a baj, nem?!

Később kirajzolódott előttem, hogy pontosan mi is történt annak idején. Az akkori politikai vezetőségnek a vajdasági magyarság szálka volt a szemében, így a közhangulatot ellenünk hergelték. Valójában nem voltunk ellenségek. Nem haragszom arra a fiúra, aki akkor ott, hazafelé sétálva utánunk szólt. Ő is csak áldozat volt. Ma már szerencsére más szelek fújnak.

Egy évvel ezelőtt, június negyedikén 16 óra 30 perckor a temerini plébánia udvarában is, úgy, ahogy az egész Kárpát-medencében, megkondultak a harangok. Siratták a száz évvel ezelőtti történéseket, úgy, ahogy akkor is siratták. Ott álltam összekulcsolt kézzel, és néztem az embereket. Volt, akinek könny csordult a szemében, más csak némán állt. Én eközben arra gondoltam, hogy nincs miért sírnunk. Száz évvel a trianoni békeszerződés aláírása után, az országunk megcsonkítását követően, mi még mindig itt állunk száz kilométerre a magyar határtól, és magyarul énekeljük a Himnuszt, magyarul imádkozunk, és nálunk is megszólalnak a harangok Trianonra emlékezve. Mi ez, ha nem sikertörténet? Egy ilyen viharos száz év után? Folyamatosan megpróbáltak eltörölni bennünket, de nem jártak sikerrel. Itt vagyunk, emlékezünk, dolgozunk. További száz évért. Mosolyra görbült a szám. Az utolsó harangzúgás is elhallgatott, s én hazaindultam. Miért sírtak az emberek a templomudvarban? Nincs miért sírnunk – gondoltam. Erőt kell merítenünk a történelmünkből, és a jelenben a jövőért munkálkodni. Azért, hogy száz év múlva is megkondulhassanak a harangok itt, Temerinben, vagy bárhol, szerte a Kárpát-medencében.