2024. április 19., péntek

Szavak foltja

Cincognak fölöttem emlékek

A szomszéd János bácsi, aztán a felesége, Kató néni is meghalt. Ez az első év, hogy nélkülük érik a kapujuk melletti fán a germesi cseresznye. Germesdorfi az igazi neve. Én meg mindig azt hittem, innen való, a szomszédból, Bácsalmás után, Germesről. Túlságosan egyszerű volna, hogy nincs Germes. Akkor viszont germesi cseresznye sincs, csak germesdorfi.

Olyanról nincs emlékem. Nem feszítette a hasam, és nem köpködtem a magját, nem fogtam mutató- és hüvelykujjam közé a leszopogatott cseresznyemagot, hogy távolba lőjek vele.

János bácsi mindig akkurátusan intézte a cseresznyeszedést. A rokont felzavarta a fa tetejébe, amíg piroslott, bordón vérzett egy-egy szem a susogó zöld levelek között, nem maradt nyugton. Most a madarak cserregnek az érő gyümölcsök között. Napfényben fürdenek az érésnek indult szemek.

A másik utca felől érkezem az autóval, szélesen veszem a kanyart, hogy kényelmesen be tudjak parkolni. A két vékony, csinos kabátot láttam meg először, ahogyan átvetve lógtak János bácsi és Kató néni kapuján. Aztán megláttam két hosszú lábat, keskeny derekat, egy felém forduló kamasz lány barna tekintetét. Zavarba jöttem, mert zavarba jött. Hirtelen hallani véltem, ahogyan János bácsi vékony hangon vezényel, akárha a rokona nem is meglett középkorú férfi, hanem egy testes macska volna, aminek olyan könnyű ugrabugrálni az ágak között. Aztán megláttam két másik lábat leereszkedni a cseresznyefa lombjából a kerítés tetejére. Csönd volt az utcában, csak a fekete rigók intézkedtek a tujafák között. Az apró termetű szőke lány nem tudott kapaszkodni, két marka teli cseresznyével. Egyik lábával a kapu tetején, másikkal a lombok között, egyensúlyozott. A kétmaroknyi félig érett, de inkább nagyon is éretlen cseresznyét a barátnője kezébe nyomta, hogy végre megkapaszkodhasson és leugorhasson. A kapuról levették vidám színű vékony kabátjaikat, és zsákmányukkal elindultak hazafelé. Hetedikesek lehettek.

Az élet és benne a dolgok mégiscsak egyszerűek. Bácsalmás után következik Germes. Onnan az édes húsú, nagy alfarhangokat produkáló gyümölcs. A szavak később kezdenek nyomot hagyni, nem a fehér ingen, hanem beljebb és lejjebb, a zugokban.

Amit nem tanítottunk meg, azt nem kérhetjük számon.

Igazán nem történt semmi. Ültem a ház előtt az autóban, a lányok már messze jártak, egyikük kezéből kiesett egy szem cseresznye, és felém gurult, de fennakadt a fűben. A fekete rigó rárepült, a három macska pedig, amelyek közül egyik sem az enyém, de mindegyikük a teraszomon él, a fekete, a szürke és a vörös, előbukkanva a semmiből, elzavarták a fekete rigót. Néztek rám sárga szemeikkel, én meg néztem rájuk sárga szememmel. Pörögni kezdtek maguktól a könnyek, régi magnó, TDK kazetta, a hangokat időnként megrágja, de egy ceruzával vissza lehet tekerni. A gyerekkor szörnyű, de nem szabad vele visszaélni. A torkom kezd kiszáradni, a fülem mégsem tudom megmozdítani.

Nem kellett sem bor, sem cigaretta, sem sör, sem más egyéb. Zengtek a Domi-dalok a kora nyári éjszakákban, az volt az elég. A germesi cseresznyék megpuhultak a lehorzsolt testű fehér tálakban, zöld szárukból nyakláncot fontunk, szétszakadt, ennyi volt. Ha nem tanítottuk meg himnuszként mindet egyenként, miként kérhetnénk számon, ha darabonként széthordják, ami megmaradt? Hátam fordítom.

Olyan messziről kellene indítani. Annyi mindent levakarni.

Ülnek a macskák az aszfalton. Szemem sarkából látom mind a hármat. Visszarepült a fekete rigó is. A két lány helyébe három fiú érkezett, kisebbek. Kertvárosi délután. Az udvaron lecsempült, meghorzsolt fehér tálban a germesi cseresznye. Régi magnó. Ha kiszállok az autóból, elhalkul az ének. Csak magamon kérhetem számon.