2021. július 26., hétfő

Százegy és tizenegy év

Amikor egy szétszabdalt ország részekre tépett és idegenbe jutott nemzetrészeit kilenc évtized után sem sikerült beolvasztani, megfosztani magyarságától – anyanyelvétől, történelmi emlékezetétől, kultúrájától –, akkor talán érdemes újraegyesíteni. Mert gondoskodás nélkül, magára hagyatva lassan mégiscsak fogy, porlad, veszik. És tizenegy esztendővel ezelőtt az Országgyűlés kimondta, hogy június 4-e legyen a nemzeti összetartozás napja.

A világnapok és emléknapok – miként a nevük is elárulja – rendszerint huszonnégy órásra sikerednek, hogy újabb esztendőre feledjük őket. Lehet, hogy így gondoltuk akkor, 2010-ben is, bár néhány nappal korábban már mutatkoztak jelei, hogy új és a jövőbe tekintő tartalmat kap a magyarság történelmének egyik legtragikusabb napja: hogy egyszerűen fogalmazzunk – „bevezették” a kettős állampolgárságot, első hatalmas lépésként a nemzetegyesítés felé. Hogy minden magyar közjogi értelemben is részévé válhasson a nemzetnek.

Új szemlélet, erős politikai elkötelezettség és bátorság kellett ahhoz – igaz, nagyon meggyőző, kétharmados fölhatalmazás mellett –, hogy a nemzeti kormány vállalja a küzdelmet. Hogy megbolygassa az évszázados „rendet”, a szomszédok „érzékenységét” és az anyaországi másként gondolkodók ellenállását. Így – a százegyedik szomorú és a tizenegyedik bátorító évfordulónál tartva – már elmondhatjuk, hogyha a nemzet összetartozásának napján számvetést végeznénk, azt látnánk, hogy bár az utat folyton törni kell, mégis egyre erősödnek az anyaország és a külhoni magyarság közötti kötelékek, önbizalmat és erőt adva azoknak, akik a határnak ezen az oldalán élnek. Épülnek és gazdagodnak intézményeink, erősödnek a gazdák és a vállalkozók, nő a bizalom, a remény és talán a hitünk is. Nem csupán évi egyetlen napon, hanem már négyezer napja folyamatosan.