2021. július 25., vasárnap

Gondolatok és emlékek Trianon 101. évfordulóján

A trianoni békediktátum aláírásának 101. évfordulójára emlékezünk június 4-én, s a nemzeti tragédia lehangoló emlékei mellett azt is mérlegre tesszük, nemzeti töredezettségünkben mi, délvidéki magyarok megtettünk-e minden tőlünk telhetőt kisebbségi közösségünk társadalmi értékeinek megőrzéséért, kulturális életünk újjáépítéséért, nemzeti örökségünk gyarapításáért. Az 1920. esztendő rettenetes napjaiban a magyar ember a világháború lövészárok-élménye, a Tanácsköztársaság terrorja, az ország gazdasági összeomlása, és a történelmi Magyarország területének megcsonkítása után, az új román, cseh vagy szerb hatalom minden elképesztő önkénye közepette Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken tétován nézett maga elé: a történtek után mit lehet az életével kezdeni? Reményik Sándor 1920-ban Kolozsvárott megjelent Csak így… Versek 1918–20 című kötetében szereplő Válasz egy nagyon messziről jött levélre című versében így fogalmazta meg a kisemmizettség érzését: „Mint bedőlt tárnából az ottfelejtett mécs, ⁄ Most úgy dereng fel ⁄ Szelíd – halványan az emlékezés”. A kifosztott otthonok, a feldúlt családok, az elüldözött hozzátartozók, a fölszámolt iskolák, a megszűnt intézmények látványának mindennapi élménye, és az idegen hatóságok véget nem érő zaklatása milyen jövőképet adhatott a kisebbségi sorsba szakadt magyarság számára? Ilyen körülmények közepette meg tud-e maradni, nemzeti örökségét – vagy annak töredékét – megőrizve magyarnak, vagy belátható időn belül kénytelen lesz beolvadni az idegen népek közösségébe?

Kornis Gyula, a jeles piarista szerzetes, egyetemi tanár az országvesztés tizedik évfordulóján megfogalmazott Nemzeti megújhodás (1929) című tanulmányában úgy látta, 1920-ban, és azt követően a csonka országban és az utódállamokba szakadt, a sorsáért, a jövőjéért aggódó magyar ember két kérdésre kereste a választ: 1. Mik voltak az okai a nemzeti tragédiának? 2. A történeti sarkaiból kifordult világ új körülményei közepette mi a nemzet és a magyar ember teendője? A világháború és az országcsonkítás rettenetes társadalmi következményeinek hatására a nemzet többé nem elvont, nem szimbolikus fogalom, mint volt a nyugodt békeidőben, hanem a gyakorlati, mindennapi életben személyesen átélt tragédia. A talpra álláshoz, a fölegyenesedéshez új tervekre, új meggyőződésre, új fölfogásra volt szüksége a nemzeti léleknek. Kornis Gyula szerint a nemzeti érzéssel „szükségképpen velejár egy sajátos értéktudat, mely sohasem racionalizálható. A nemzetnek van egy önmagáról alkotott képzete, melyet elsősorban a maga történetének tükrében szemlél. Ez a nemzeti öntudat azonban át és át van hatva az értékesség közvetlen, spontán érzésével.” De az 1920-as események után a magyar ember számára mi maradt a hagyományos értékekből? Csakis a maga alkotó erejébe vetett hite!

Az alkotóvágy és a munka ugyan a jövőre irányul, de csak akkor válik teremtő erővé, a nemzeti fejlődés szerves elemévé, ha a múltra épít, ha a múlt megőrzött értékeiből meríti erejét. A történeti tudat nem egyéb, mint a nemzet önazonosságának tudata. A történeti élmény teszi lehetővé, hogy a magyarság „ne a jelen pillanataiban, hanem évszázadokban gondolkodjék, olyan történeti feladatok és nemzeti aspirációk tervszerű gondolatai hassák át, amelyek a nemzet fennmaradása és fejlődése szempontjából századokat karolnak át”. A kultúra elsősorban mint erkölcs, mint jellem lehet a nemzeti megújhodás alapja. Klebelsberg Kuno kultuszminiszter meglátása szerint a történelmi tragédiák után az tekinthető a magyar nemzet tagjának, aki magát hozzátartozónak érzi. „Ez az érzés pedig elsősorban a sajátos szellemi, kulturális javak közösségére vonatkozik, melynek alapja a közös történeti hagyomány, s a közös történeti sors.” Lehetetlen hát, hogy egy részleteiben jól kidolgozott, bátor és határozott nemzeti program ne tudná sugalmazni és megtermékenyíteni a magyart, a „lelkesedés és lendület népét”.

Makkai Sándor Magunk revíziója című, Kolozsváron, az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában 1931-ben megjelent, és az elmúlt tizenkét év tanulságait összefoglaló könyvében is cselekvésre, közösségi összefogásra biztatta az erdélyi magyarságot. „A tény, mely az élet új hullámát hozta, mindenesetre azt a parancsot is hozta: neked újjá, mássá kell lenned” – írta az Imperium lélekben és igazságban című tanulmányában. A tények parancsa tehát ez: a világháború és az országvesztés után a magyar nemzeti öntudatunknak mindenképpen, bármi sorsban is, meg kell változnia, meg kell újulnia és tisztulnia. A múlt kritikai szemléletére, a bűnök és hibák tiszta és világos meglátására, a felelősség vállalására, a bűnbánatra és a vezeklésre pedig azért van feltétlenül szüksége a magyarságnak, hogy „végre egész hatalmában, nagyságában, vigasztaló és éltető ragyogásában kiemelkedhessék előttünk az az érték, amit múltunk és jelenünk, Nemzetünk Géniusza hordoz és áraszt”. A kérdező jövendő írásában pedig úgy látta, az elszakított országrészek magyarságának erkölcsi kötelessége megőrizni a múlt emlékeit, a hagyományok értékes örökségét, és minden erejét az új intézmények – iskolák, egyházak, művelődési egyesületek, könyv- és lapkiadó vállalkozások – megteremtésére, fölépítésére kell fordítania. Ahogyan Makkai Sándor fogalmazott: „Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül ő maga viseli a felelősséget, a saját lelkiismerete, a történelem és az Isten előtt.” Az értelmiség, minden egyes alkotó ember felelőssége, hogy részt vegyen a magyar közösség újjáépítésének hatalmas munkájában, hogy a maga lehetőségei között megcselekedje mindazt, ami közössége megmaradását, egyben történelmi távlatú megújulását szolgálja. A korábbi évszázadokhoz képest „ez az, amiben rászorultunk önmagunk revíziójára”.

Hogy nálunk, a mi tájainkon, az elszakított Bácskában és Bánságban hogyan és milyen körülmények között végezték a kor emberei a nemzet újjáépítésének keserves munkáját, arról elsősorban Csuka János, Kende Ferenc, Gyöngyösi Dezső és Szenteleky Kornél munkáiban olvashatunk. Kende Ferenc Magyar szellem – kisebbségi szellem című tanulmányában Kornis Gyulához és Makkai Sándorhoz hasonlóan kisebbségi életünk bajainak fő forrását a magatartásbeli megújulás gondjaiban, nehézségeiben látta. „Fiatal kisebbségi nép vagyunk – írta –, de világszemléletünket és életfelfogásunkat a többségi gondolatkörnek néha igen terhes öröksége zavarja. A magyar többségi szellem ezernyi megnyilvánulása él bennünk, és tragikus összeütközésbe kerül azzal a gondolatkörrel, ami egy kisebbségi nép szellemét kell, hogy alkossa.” Hogy ma, a történtek után is, újra virágzik a Délvidéken a magyar kultúra, az a hozzájuk fogható, a nemzeti örökség iránt elkötelezett szellemeknek köszönhető. Illő dolog az évfordulón rájuk emlékezni!