2021. október 20., szerda

A jövő a történelemben keresendő

Zlatko Paković új előadása a szabadkai szecesszióval foglalkozik, a bemutatója ma este lesz a KDSZ-ben

Zlatko Paković ismét a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházban rendezett. Legutóbb 2016 végén mutatta be a Kapitalizmus, geometriai sorrendben ábrázolva című előadását, ezúttal pedig a Szabadkai szecesszió című produkcióval, ismét egy szerzői projektummal tért vissza, amelynek ma, csütörtökön 19 órakor lesz a premierje. Zlatko Paković térségünk egyik legkiemelkedőbb, de legmegosztóbb alkotójának is számít. Kompromisszumok nélküli, sajátos rendezői kifejezésmódú előadásokat hoz létre, amelyekkel társadalmunk sebeit ingerli vagy hívja fel rájuk a figyelmet azzal a céllal, hogy a gyógyulásukat szorgalmazza. Lévén ő maga író és újságíró is, nagy hangsúlyt fektet a szövegre. Az előadásait jól ismerhetik azok, akik kísérik a Desiré fesztivált, hiszen ott rendszeresen megjelenik az aktuális produkcióival. A rendező új előadásában a KDSZ társulata mellett Ladik Katalin is szerepel. A produkcióról Zlatko Pakovićot kérdeztük.

A kapitalizmus után, miért döntött úgy, hogy a szabadkai szecesszióval foglalkozik?

– Ahogyan a korábbi előadásunk a kapitalizmussal globális fenoménként foglalkozik, de kifejezetten Szabadkára lokalizálva, úgy a Szabadkai szecesszió című előadás is, ugyanebben a miliőben taglal univerzális kérdéseket: mit jelent a radikális művészet a gyakorlatban; mi a szecesszió a kiválás, elkülönülés, elszakadás szellemiségében; mi az elindítója a próbálkozásnak egy új lehetséges hagyomány felállítására. A bécsi irodalmi tanulmányaim során volt szerencsém tanulmányozni a szecessziót, ami egy művészeti irányzat, de mindenekelőtt az elszakadást jelenti. Ha egy kicsit másmilyen stílusban is – több népi elemet magába foglalva, íveltebb, lágyabb, finomabb vonalakkal –, a magyar szecesszió, amely Szabadkát díszíti, ugyanúgy az európai Art Nouveau szellemiségben keletkezett, valamint a szükségből egy merőben más beállítottságú kultúra és kiváltképp urbanizmus iránt. Az előadásban azzal foglalkozok, hogy milyen ez a társadalmi elképzelés és e szellemiség irányvonala. Röviden összefoglalva, hogy egy radikális művészeti igény miképp jelenik meg a köztudatban és mekkora mértékben változtatja meg a társadalmi áramlatokat. Ez a kérdés különösen fontos manapság, amikor művészeti és politikai téren az új historizmus hódít. A jövő a történelemben keresendő. Ennélfogva rendkívül nagy szükség mutatkozik a szecesszióra.

Az előadásban világhírű performerművészünk, Ladik Katalin is játszik. Miért gondolt pont rá?

– Ladik Katalin a szecesszió szellemiségének, a megrögzött normáktól és elvárásoktól való merész elszakadás megtestesítője. Aki kíséri az előadásaimat, az észreveheti, hogy rendezőként mindenekelőtt olyan személyiségeket igyekszek felkérni, akik mernek nemet mondani bármire, ami nem észszerű, függetlenül a következményektől és attól is, ha ezt az egzisztenciájuk bánja. A nagy tehetség nagy erkölcsi felelősséget is követel azoktól, akiknek ez megadatott. Mit kapnak ettől? Csak ők tudják megérezni a kölcsönösség és alkotás minden szépségét. Másoknak ezt el kell játszaniuk – ez nagy ár.

Milyen előadást láthat majd a közönség?

– A szecesszió, mint az elszakadás szellemisége témát illetően, a közönség egy kristálytiszta tükörrel szembesülhet, ahonnan nem csupán az európaiak mostani helyzete tükröződik vissza, amelyben elfelejtődött a kivonulás művészeteként értelmezhető szecesszió. Visszatükröződik a vélhető jövő humánus szelleme is, az emberiség igaz szecessziója, amely nem akar egyidejűleg istenfélően oltárokat csókolni és a szomszédait ölni, papokat megvesztegetni, közben Istent dicsőíteni, magasztalni a hatalmat, közben megalázni az elesetteket. Most már elárulom, a közönségnek egyedi alkalma nyílik Krisztus második eljövetelének a szemtanúja lenni.

Hogyan haladtak a próbák? Milyen volt a KDSZ megújult társulatával dolgozni? 

– A KDSZ öttagú társulata – akikhez ezúttal Ladik Katalin csatlakozott – Szerbiában felülmúlhatatlan. A szakmaiságot és a munkaképességet illetően a KDSZ-t egyetlen másik szerbiai színházzal sem lehet összehasonlítani. Világos, hogy az ok a színház művészeti vezetésében, a kollégám, Urbán András személyiségében található. A próbák remekül teltek. Sokat tanultam belőlük.

Önnek mit jelent a Desiré fesztivál?

– Ez a legjobb színházi fesztivál, nemcsak az országunkban, hanem az egész jugoszláv kulturális szférában. Összehasonlíthatatlanul jobb azoknál a fesztiváloknál, amelyek összehasonlíthatatlanul nagyobb költségvetéssel rendelkeznek. Miért? Mert ez az egyetlen színházművészeti fesztivál a társadalmunkban, és nem pedig egy társadalom fesztiválja a színházművészetben.

Zlatko Paković (Fotó: www.tacno.net, Luka Gerlanc/Hanza Media: Zrnika Džoić)

Az elmúlt időszakban két előadást is rendezett, egyik a Srebrenica. Kad mi ubijeni ustanemo, a másik pedig az Ako dugo gledaš u ponor, amelyet a Sterija is beharangozott. A Covid-helyzet mennyire borította fel a munkáját? Hogyan sikerült megvalósítania az említett előadásokat?

– A Szabadkai szecesszió a harmadik előadás, amelyet pandémiás feltételek közt készítek. Március folyamán jómagam is átestem a betegségen, a Covid veszélyes brit mutációján. Mindannyian egy sötét „Dekameron” szereplői vagyunk, a történeteket pedig nemcsak elmesélni kell, hanem értelmezni is, általuk megváltoztatni a valóságot, akár csupán színházi előadás keretei közt.

A KDSZ-es bemutató után mik a tervei?

– A nyár folyamán, szeptember elejei bemutatóval, egy zadari templomban készítek egy előadást, szintén saját szöveg alapján, amelynek a címe Papa Franjo se hrva sa svojim anđelom. Ebben nem csupán éles elméjű drámai alkotókkal, hanem hozzám közel álló személyekkel is együttműködök, ilyen például Vilim Matula, Boris Bakal, Juraj Aras, Mia Zara és Vesna Mačković. Azután az ősz folyamán dolgozok majd Shakespeare Hamlet című előadásán a Tuzlai Nemzeti Színházban, amelynek kiváló fiatal társulatával tavaly a Crkva bosanska című előadást készítettük el.