– Mutathatnál végre egy kis tiszteletet!
– Szeretlek, mert az anyám vagy. De tisztelni, sajnos, nem tudlak... – Egy közeli ismerősöm talán túlságosan szigorú és nyers reakciója az édesanyja kifakadására. Mert az asszony, egyedülálló anyaként, valóban mindent megtett a gyermekei egzisztenciális biztonságának megteremtéséért, különmunkát is vállalt, hogy azok vidéken középiskolába illetve egyetemre járhassanak, közben anyagi értelemben ne is kelljen nélkülözniük. Érzelmileg viszont? Ebből a szempontból a nő mindig önmaga állt a saját origójában. Másképpen fogalmazva, az érzelmei minduntalan magukkal ragadták őt, felületes párkapcsolatokba hajszolták, elsodorták a gyermekeitől. Így pedig nehéz egyben tartani egy „csonka családot” – még ha a pénzért a lelkünket is kidolgozzuk. Sőt, ez tulajdonképpen a baj másik, talán még jelentősebb forrása... A gyerekek azóta saját családot alapítottak, amihez nyilván máshonnan „kölcsönöztek” mintákat – a kapcsolatuk az édesanyjukkal felületes.
Csak egy példa. Szerencsére nem a legtipikusabb – de sajnos egyre gyakrabban tapasztalható. Elítélhetjük-e vajon ezt az asszonyt? „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél!” Mert ki tudja, milyen okok húzódnak meg a háttérben? Neki vajon milyen családi háttere lehetett, ő milyen mintákat hozhatott a szülői házból? Odáig még magam is tudom követni a történetet, és elárulhatom, ott sem volt a legfényesebb a helyzet, és neki is megvannak a maga gyermekkori traumái (sőt, későbbiek is, a házasságaiból). Hol kezdődhetett ez az egész? Vissza kell-e mennünk Éváig és Ádámig, hogy kiderítsük?
És mi a módja, hogy kitörjünk a negatív családi minták sorozatának hatásai alól, melyek a gyermek-szülői viszonyt alapvetően meghatározzák? (Meg azután, ennek egyenes folyományaként minden más emberi kapcsolatunkat is. Meg úgy általában a viszonyunkat önmagunkhoz, a másikhoz, a világhoz...)
Létezik-e, létezett-e valaha is a manapság egyre gyakrabban emlegetett „hagyományos családi modell”, vagy csak az ideák szintjén egzisztál? Kapcsolataink minden esetben törékenyek, és bár az állati létformából kilépő ember megkapta a civilizáció mázát, erkölcsileg mintegy maga fölé emelkedett – ez a máz maga is, továbbra is törékenynek bizonyult. Hiába az egyházi és világi hatalom igyekezete, ezen erkölcsi értékeket az emberre kívülről rákényszeríteni nem lehet. (Csendben tegyük hozzá: az egyház és a „világ” is gyarló emberi lényekből tevődik össze.)
Szeretnem kell a szüleimet, hiszen mégis csak a szüleim. Tisztelnem kell őket, mivel életet adtak, felneveltek, etettek, ruháztak, taníttattak... Logikus ez így? (Még akkor is, ha feltesszük, mindez valóban így történt – hiszen nem minden esetre érvényes, kivéve az „életadást”.) Vagy ne keressünk az egészben logikát: ez így „szokás”, és kész! Nos, valóban nem feltétlenül szükséges keresgélnünk; a logika racionális kategória, az ember pedig még mindig nem elsősorban racionális lény. A kulcsszó: a szeretet.
Ide kanyarodtunk tehát vissza – persze már nem az egyházhoz, hanem a hithez. A bizalomhoz és a szeretethez.
|
Önnek milyen a kapcsolata a szüleivel? Rendkívül szoros viszonyban állunk egymással – 25% Felnézek a szüleimre, igyekszem mindenben követni őket – 8% Csak interneten keresztül tartjuk a kapcsolatot – 15% Egyáltalán nem jó a viszonyunk, alig tartjuk a kapcsolatot – 3% A szüleim sajnos már nem élnek – 49% |
Családi kapcsolataink, gyermek-szülő viszonyaink – mint minden viszonyulásunk az én és a másik felé – minden esetben rendkívül bonyolultak, sok ismeretlenes egyenletek függvényében mozognak, ráadásul – ami már valóban a legújabb korok hozománya – egyre felszínesebbekké válnak. Amikor az emberek sokat tartózkodnak közös térben, óhatatlanul felmerülnek különböző konfliktusok, sértődések, „haragszomrádok” még abban az esetben is, ha egyébként közöttük alapvetően harmónia uralkodik. Ahhoz viszont, hogy ezek a lelki sebek a későbbiekben ne gennyedjenek el, ne váljék a bolhából elefánt, örök harag egy aprónak induló összezördülésből, ahhoz kölcsönös toleranciára, megértésre, az ebből fakadó megbocsátásra és, mindenek felett, hitre, bizalomra és szeretetre van szükség. A családon belül is. Elsősorban a családon belül.
Amint ez megvalósul, akkor bizonyul csak igazinak és tartósnak a harmónia. Mert ezek az erkölcsi értékek kizárólag belülről szökkenhetnek szárba, megbonthatatlanná téve e harmóniát.
És innentől kezdve beszélhetünk tiszteletről is, kölcsönös tiszteletről. Amikor nem csak a gyermek tiszteli a szüleit, de ez fordítva is igaz. A harmónia egyensúly.
Minden más tekintélyelvűség. A zsarnokság bölcsője.
