2021. augusztus 2., hétfő

Fair play

A futó, aki ahelyett, hogy átszaladna a célvonalon, és önmagát ünnepeltetné, megáll, és felsegíti sérült ellenfelét, hogy azután együtt bicegjenek el a célig. A focista, aki ahelyett, hogy kihasználná a gólszerzés lehetőségét, megáll, és lesegíti a pályáról az ellenfél sérült játékosát. A tollaslabdázó, aki ahelyett, hogy győztesként vonulna le a pályáról, kölcsönadja tartalékcipőjét ellenfelének, hogy tovább folytathassák összecsapásukat.

Megannyi ilyen és ehhez hasonló pillanat él az emlékezetünkben nekünk, sportrajongóknak, akik még évek múltán is képesek vagyunk megkönnyezni egy-egy ilyen szituációt, csodálattal emlékezve vissza az érintettek sportszerű magatartására és emberi nagyságára. A sport ugyanis erről is szól. Vagy legalábbis erről is kellene szólnia. A fair playről.

Persze mindig akadnak olyan esetek is, amikor a sportolók olyan dolgokat követnek el, amelyek igencsak messze állnak a fair play szellemiségétől. Az elmúlt hetek egyik legnagyobb ilyen esete a magyar sportlövők berkeiben zajlott, ahol az egyik versenyző, aki nem tudta elviselni trónkövetelő társa sikereit, állítólag tiltott szereket csempészett csapattársa vitaminjaiba, hogy az megbukjon a doppingellenőrzésen, és eltiltsák a versenyzéstől. Vagyis derékba törjön az egyre inkább felfelé ívelő karrierje.

Csakhogy a történet visszafelé sült el. A szálloda, amelyben az akcióra sor került, nem törölte idejében a biztonsági kamera felvételeit, így azt az illetékesek rendelkezésére tudta bocsátani, majd a vizsgálatok bebizonyították, hogy a fiatalabb versenyző valóban szabotázs áldozatává vált, ezért végül mégsem tiltották el a versenyzéstől, szemben tapasztaltabb társával, akitől megvonták a versenyzési jogot.

Az eset részleteinek ismerete és az ítélkezés szándéka nélkül is igen fontos tanulságokkal szolgálhat a történet, amely nyilvánvalóan nem tekinthető egyedülállónak a profi sport világában, olyannyira nem, hogy amennyiben elkezdünk egy kicsit kutakodni az emlékeinkben, akkor minden bizonnyal magunk is fel tudunk idézni néhány hasonló esetet, amelyek igencsak felborzolták a kedélyeket.

Persze, olykor nemcsak a sportban, hanem a mindennapokban is szembesülnünk kell ilyen történtekkel. Mert erre nevel bennünket a világ, amelyben élünk, a társadalom, amelynek a tagjai vagyunk. Az előnyszerzésre, a másokon való felülkerekedésre, a minden szabályt felülíró eredményességre törekvésre.

De vajon elgondolkodunk-e olykor a következményeken? Nem elsősorban azokon, amelyek kizárólag minket érintek, hiszen azok némi jóindulattal nevezhetők akár magánügyeknek is, hanem inkább azokon, amelyek másokat is érintenek, és amelyek éppen ezért semmiképpen sem tekinthetők magánügyeknek. Egy banális példával élve: Vajon elgondolkodunk-e azon, hogy valóban jót teszünk-e gyermekünknek, ha ahelyett, hogy több tanulásra, nagyobb energiabefektetésre, komolyabb munkára sarkallnánk annak érdekében, hogy elérje célját, megfenyegetjük vagy akár fel is jelentjük a tanítót vagy a tanárt, aki nem hajlandó a megérdemeltnél magasabb osztályzatot adni neki, majd pöffeszkedő diadalittassággal büszkélkedünk azzal, hogy mi bizony még ezt is el tudtuk intézni? Vajon fair playre fog-e később törekedni, ha már gyermekként azt látja, azt tanulja meg, hogy más módszerekkel – legyenek azok bármennyire tisztességtelenek – sokkal gyorsabban és egyszerűbben elérheti a célját? És vajon feloldoz-e bennünket tetteink súlya és felelőssége alól az, hogy mások is ezt csinálják?

Aligha, hiszen vannak helyzetek, amelyekben nem másokra, hanem inkább önmagunkra kell figyelnünk. Mert bár a világot valószínűleg nem változtathatjuk meg, önmagunkat benne annál inkább. És sosem tudhatjuk, előfordulhat, hogy a mi változásunk másokra, sőt ezáltal akár a világra is hatással lehet. Persze, csakis a fair play szellemében!