2024. április 25., csütörtök

„A szines kérdés”

A Szabadkán megjelenő Híd folyóiratban jelent meg 1936-ban Tóthludassy J. tollából a színes kérdéssel foglalkozó tanulmány. Kunszabó György, mert az ő álneve volt Tóthludassy János, ebben a hosszú értekezésben arról ír, amivel ma is találkozunk: „A color problem kétségkívül legsötétebb része a fekete-kérdés (néger-kérdés). Ott bujkál ez a probléma az alkotmány körmönfont paragrafusai mögött, ott lappang gazdasági kérdésekben, nyíltan kitör a társadalmi életben, kultúrában, egyetemeken, a munkásszervezetekbe is belopják és általában ugy tartják felszínen ezt a kérdést, hogy szükség esetén mindig elő lehessen rántani. Mert ami a nácinak a zsidó, nacionalistának a kisebbség: az az Egyesült Államokban a néger: bűnbak, nagy bajok leplezője, elkeseredés levezető csatornája, az uralkodó osztály egyik legjobb fegyvere. A legtöbb amerikai polgár, ha négert közelről alig látott is, tud a »néger veszedelemről«. Mert a jó polgár úgy ismeri a dolgokat, ahogy neki feltálalják őket, készpénznek vesz mindent, csakhogy ne kelljen gondolkodnia.” Hónapok óta vissza-visszatérek ehhez a tanulmányhoz, nem tudok szabadulni attól az álmélkodástól, ami az első olvasás után elöntött. A lesajnált, lenézett vajdasági porfészekben, Szabadkán – amit Stella Adorján, Dettre János sivatagnak nevezett, Sinkó Ervin a világ legnagyobb falujának, Kosztolányi Dezső pedig több regényt szentelt annak, hogy részletesen ábrázolja Szabadka mucsaiságát –, az amerikai feketékkel olyan módon foglalkozó tanulmány jelent meg, ami ma is érvényes megállapításokat tartalmaz, talán nem túlzás azt állítani, az idő bebizonyította a szerző igazát – ez még ebből a nyúlfarknyi idézetből is látszik. Minden jó szöveg túlmutat önmagán, érvényessége kiállja az idő próbáját. Nincs ez másként ezzel a tanulmánnyal sem. Gondolatisága összetettségében túlszárnyalja a téma mai megközelítését. És itt a téma alatt természetesen nem, nemcsak a „szines kérdésre” gondolok, hanem sokkal inkább arra a folyamatra, ami az emberek, a társadalom gondolkodásának irányítását, a vélemények kialakítását érinti. Tóthludassy ezt úgy fogalmazta meg, hogy a jó polgár úgy ismeri a dolgokat, ahogyan neki feltálalják, csak ne kelljen gondolkodnia. Nincs ez másként ma sem, az emberek valóban elhiszik azt, amit el akarnak velük hitetni, kényelemből, gyávaságból, lustaságból, butaságból vagy megszokásból. Miközben soha annyian nem gondolkodtak, és osztották meg gondolataikat a legszélesebb nyilvánossággal, mint manapság.

Tóthludassynak ebben a vidéki városban megjelent tanulmánya összetettségében és rétegezettségében, a probléma taglalásában szétfeszíti a ma érvényes beszédpaneleket – és ismét nemcsak a „szines kérdés” esetében, hanem a társadalmat feszítő problémák megközelítésében is. Ami azt bizonyítja, hogy igaza van mindenkinek, aki úgy vélekedik, a vidéki nem egyenlő a provinciálissal, a mucsai pedig nem egyenlő a vidékivel. Ebből az egyetlen tanulmányból fogok általánosítani, hiszen E. P. ezt mindörökre lehetővé tette. Miután ez megtörtént, felmerül az a logikus kérdés, hogy mindazok, akik írásból, újságírásból éltek Szabadkán, vagyis abból, hogy cikkeket írtak, amit az emberek újság formájában megvásároltak és olvastak (ezekből 1918 után és magyar nyelven is volt jó néhány), miért érezték szükségesnek azt sulykolni, hogy Szabadka sivatag, ahol a műveltségnek nincs semmi nyoma. Lehetne erre egyetlen választ adni – általánosítva, nem is volna az tévedés. Egy város szuszogása, nyújtózása, szellemi terének alakulása azonban inkább a körbejárást érdemli. Még akkor is, ha száz évnél is régebben cipeli magán azt az egy dologból következő általánosítást, hogy ez a világ legnagyobb faluja…