2021. október 23., szombat
CÍMLAPTÖRTÉNET

Most a látványé a főszerep

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház május 14-én mutatta be az Urbán András rendezésében készült A nézés költészete című előadást

Urbán András ezúttal egy olyan előadást készített, amely kifejezetten a látványra épül, és nem foglalkozik semmilyen társadalmi, történelmi vagy politikai témával. A nézés költészete című produkciónak többször változott a munkacíme, a közönség pedig fázisaiban kísérhette végig a létrejöttét, hiszen több munkabemutatója is volt. A rendezés mellett Urbán Andráshoz kötődik az előadás koncepciója és díszlettervezése is, a zeneszerző Mezei Szilárd, a jelmeztervező Marina Sremac, a művészeti munkatárs pedig Daniela Mamužić.
Az előadásban a KDSZ társulata játszik, akikhez Varga Henrietta is csatlakozott:
– Számomra fontos a folyamat, az átváltozás, az üres tér ahogyan megtelítődik, azaz mikor telítődik meg és ki telíti meg. Mit jelent így az emberek közti viszony, a tárgyak közötti, az ember és a tárgyak közötti, a találkozás a közönséggel. Hogyan jutunk el odáig, hogy megszűnik az arc, és minden, ami azzá teszi, a mimika, az érzések megnyilvánulása. Az előadás játszása nagy fegyelmet követel, de ez nem áll távol tőlem, mert sokat dolgoztam úgy, hogy pontosnak és egyszerűnek kellett lennem. Ez egy olyan feladat, aminek nincs vége. Az ember sose elég pontos és sose elég egyszerű. Ez főleg akkor ütközhet ki, amikor nem vagyunk egyedül. Hiába pontos az egyikünk, ha a másikunk nem. Ez az előadás csak akkor működik, ha együtt lélegzünk. Ehhez kell a csapatszellem, hogy együtt legyünk, senki se létezzen külön-külön. A KDSZ társulata egy csapat, és mivel nem vagyok a társulat tagja, ezért nekem ez az előadás nagy kihívás és nagy feladat. Élvezem, de tudom azt is, hogy mekkora felelősséggel jár játszani – mondta Varga Henrietta.
Mészáros Gábor arra tért ki, hogy az előadás a látványra hagyatkozik, a Mezei Szilárd által komponált zenével pedig tökéletes összhangot teremt:
– Ha nagyon leegyszerűsítenénk, tárgyak jelennek meg egymás után a színpadon, képeket alkotva, és ahogy telítődik a színpad, úgy teremtődik meg egy világ az előadás végére. Az előadás koncepciójához az is hozzátartozik, hogy a tárgyak miképp alakulnak élő formákká, azaz hogyan jelennek meg élőkként a színpadon. Ahogy pedig közeledünk a végéhez, egyre fontosabb lesz az ember és egyre nagyobb teret kap. Miután addig láthatatlanul létezik a színpadon, a végén megjelenik a csupasz emberi lény. Megpróbálunk egy meghitt légkört létrehozni, a látvány és az idő összhangját színházzá alakítani, minimális emberi cselekmény által. Az előadás tempója lassú és mégis mindig történik valami. Közben felbomlik az idő relációja, a néző átadhatja magát a hangulatnak, élvezheti az előadást. Amíg a folyamatos mozgások révén lassan kialakul egy világkép, akarva-akaratlanul is történeteket szőhet magában, mert közben van ideje gondolkodni és asszociálni. Ez talán a legszebb ebben az előadásban. A játszása fegyelmezett színészi magatartást és fokozott koncentrációt követel. A testi jelenlétet úgymond minimális gesztusrendszerre kell levinni, hogy a színész szinte megszűnjön színésznek lenni, más értelemben legyen jelen, egy tökéletes összhang részeként, hogy közben ne hívja fel magára a figyelmet. Ez nem könnyű feladat, mert összpontosítani kell a tempóra, a mozgásra, együtt létezni a zenével és a képpel. Ez nagyobb koncentrálást kíván, szigorúbb hozzáállást igényel, de valójában ez is a szakmánkhoz tartozik – hallottuk Mészáros Gábortól.
Kucsov Borisz azt taglalta, hogy a költészet színházi formaként is megjelenhet:
– Ha azt mondjuk költészet, először is egy irodalmi forma jut eszünkbe, de a színházban is nagyon sokszor van jelen, és miért ne lehetne egy előadás is költészet. Erre példa a mi produkciónk. Akárcsak egy versben, itt sem feltétlenül egy konkrét történet mesélődik el, inkább a nézésén keresztül ébreszthet gondolatokat, érzéseket, hangulatokat, amelyek egy különleges világot rajzolhatnak ki. Egy nem szokványos előadásról van szó, a játszása számomra is igen nagy kihívás, ugyanis nem a klasszikus értelembe vett színészi eszközöket használjuk, hanem magával a létezéssel, a létünkkel, a tárgyakhoz való viszonyunkkal kell megfogalmaznunk színházi verssorokat a nézők számára. Azt gondolom, hogy ez mindenképpen különleges élményt eredményez, nemcsak nekünk, hanem a nézőknek is – fejtette ki Kucsov Borisz.
Verebes Andrea, aki később került bele az produkcióba, először csak látni szerette volna az előadást:
– Nem sikerült megtekintenem a munkabemutatóit, de láttam róla fotókat és nagyon felkeltették az érdeklődésemet. Mindig is meg akartam nézni, de most mégis úgy alakult, hogy nem láthatom, mivel játszom benne. Nagyon jó volt viszont csatlakozni a többiekhez és dolgozni rajta, mert színészileg nem úgy vesz igénybe, mint más előadások. Ezúttal a tárgyak kerülnek fókuszba, mi pedig úgymond láthatatlanná válunk. Tulajdonképpen megpróbálunk úgy létezni, hogy a tárgyak kerüljenek megvilágításba. Ez elképesztően nagy alázatot igényel. Mindvégig fekete maszkokat hordunk, ezekben nagyon szűk a látókörünk, ez megnehezítik a dolgunkat, de szükséges. Segít abban, hogy amikor elérjük azt a bizonyos koncentrált állapotot, akkor az előadás szolgálatában úgymond megszűnjünk. Nagyon látványos és izgalmas a képi világa. A produkció képekkel kommunikál, de aktív módon meditatív is. Lassan, de folyamatosan bontakozik ki, közben a nézőnek jut ideje arra, hogy kinyissa a saját fantáziavilágát. Szerintem ez egy nyitott előadás, némileg olyan, mint egy vers. Korábban nem igazán volt alkalmam olyan előadásban játszani, amelyben tárgyak kerülnek előtérbe. Nem a színészen van a hangsúly, nem ő a lényeges, hanem az, ahogyan mozgatja a tárgyakat, ahogyan megpróbálja alázatosan a helyükre tenni. Ez egy nagyon érdekes előadás, mindenkit nagyon sok szeretettel várunk rá – mondta Verebes Andrea.

Fotó: Szerda Zsófia
Fotó: Szerda Zsófia


Búbos Dávid a színész szerepét taglalta:
– Ebben az előadásban megkérdőjeleződnek a viszonyok. Itt a színész nem színészi önmagában van jelen, hanem ő is tulajdonképpen a kellékek szerves része és ilyen értelemben a színházi művészet, csak úgy magától, nyersen, pőrén születik meg. Hiszen mi a színház? A néző ül és néz valamit, és ez lehet bármi. Ez a valami ebben az esetben egy olyan történetté alakulhat ki, amit a néző tulajdonképpen saját magában lelhet meg, de ha nem akarja megtalálni az sem baj, hiszen az egész végül is a látványról szól. Ez egy olyan előadás, amelyre az ember beül, kikapcsolja az érzékeit, és csak egyetlen dologra kell koncentrálnia, arra, hogy nézzen – fejtette ki Búbos Dávid.
Fülöp Tímea elmondása szerint nagyon jó az előadás része lenni és látni azt, ahogyan minden szépen összeáll, kialakul:
– Izgalmas egy ilyen gyönyörű látványvilágot úgy megteremteni, hogy közben színészként nem mi vagyunk előtérben, de a látvány létrehozása miatt, kulcsfontosságú is a jelenlétünk. Pont emiatt ez egy nagy színészi feladat. Nem vagyunk kiemelve, de iszonyatosan jelen kell lennünk és kizárólag a mozgáskultúránkkal és a jelenlétünkkel kell megrajzolnunk, megalkotnunk ezt a világot. Mezei Szilárd pontosan ezekre a mozdulatokra, ehhez a világhoz igazítva komponálta meg a zenét, összhangba hozva a képet és a hangot, fokozva ezzel a nézői élményt. Az előadásban az is nagyszerű, hogy szinte embere válogatja, ki hogyan nézi, kiben mit mozgat meg. Elég csak kikapcsolódni és átadni magunkat a vizualitásnak, de voltak olyan visszajelzések is, hogy némely néző magában saját történetet adott hozzá. Szinte teljesen egyéni és tényleg hatással van az emberekre. Szerintem a néző egy gyönyörű előadást fog látni, amelyben minden tárgy és minden mozdulat, újabb és újabb jelentőséget kap. Érdemes megnézni, mert érzelmeket vált ki, borzasztóan megható is tud lenni, és nem akart több lenni, mint ami – mondta Fülöp Tímea.