2024. április 19., péntek

Az elveszett tartomány IV.

Emlékeink a szlavónországi magyarságról

Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című könyve 1976-ban az újvidéki Forum kiadásában jelent meg először, s a kritika – ha lett volna hozzá bátorsága – akár lelkesedhetett volna a még ma is egyedülálló remekműért, ehelyett tüntető visszafogottsággal méltatta a kötetet. Voltaképpen tanácstalanság övezte a Vízbe vesző nyomokon megjelenését, mint ahogyan a nagy látomások után a megigézettek is csak magukba roskadtan hunyorognak. A történelmi materializmus kánonja akkoriban túl keretesre szabta a látni engedett világ értelmezhetőségét, aminek következtében csak a hivatalos zsinór fegyelme mentén lehetett szólni nemzeti örökségről és a magyar hagyományvilág vállalható értékeiről. Mert Baranyai Júlia könyve erről szól: a pusztulásnak indult drávaszögi magyar közösség bátorításáról, a búcsújárás kegyelméről, a zarándokok megerősödött hitéről és megújuló életerejéről. A vörösmarti tanárnő azzal a szándékkal vitte olvasóit a táj múltjának sok évszázados rengetegébe, hogy az együttes emlékezésben közös erőforrásra leljenek.

A Drávaszög könyve sajátos történelmi pillanatban látott napvilágot, a délvidéki magyar történetírásnak azon a holtpontján, amikor a Petkovics Kálmán, Brindza Károly és Urbán János munkásmozgalmi monográfiái kínáltak „történeti távlatokat” a kortársaknak. Akkoriban a gondolkodásunk felett őrködő hatalom meg-megújuló éberséggel ügyelt szellemi elszigeteltségünk kikezdhetetlenségére, s ha kellett, erőszakkal is távol tartotta tőlünk a múltunkkal foglalkozó irodalmat. Ilyen megfontolásból történhetett meg, hogy hosszú éveken át valahol raktárban porosodtak a Penavin Olga szerkesztette, s 1973-ban a Forum Hagyományaink sorozatának ötödik köteteként megjelent Szlavóniai hétköznapok című könyv kinyomtatott példányai, anélkül, hogy a múlta iránt érdeklődő délvidéki magyar olvasó a kezébe vehette volna a történelmi szövegválogatást.

Ilyen társadalmi-politikai „hangulatban” jelent meg Baranyai Júlia könyve, melyben a szerző a hagyománytisztelet, a szülőföld szeretete, és a történelmi múlt eseményeinek feltárása terén mutatott korának követendő példát. Mindemellett azt is bebizonyította, hogy a helytörténetírás is művelhető példás igényességgel, s hogy kellő szakmai felkészültséggel a helyi eseményekből is kibontható a nemzeti történelmünk egésze. A vörösmarti tanárnő mindvégig a Duna és a Dráva körülzárta kiszögelés évszázadainak eseményeiről írt, ám történetei során folyamataiban jelennek meg az ókor, a népvándorlás korának, a magyar honfoglalás és országteremtő nemzeti történelmünk nagy eseményei. Könyvében a török pusztítás, a hódoltság kora, a reformáció, az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc, majd a nemzeti felemelkedés korának drávaszögi eseményei a magyar történelem egységes folyamataiba épülnek be. Márpedig a történelmi értékek melletti állásfoglalás akkor, amikor iskolai tananyaggá nőtt a délvidéki magyar közösség gyökértelenségéről szóló tanítás, szinte kánonellenesnek, megtorlásért kiáltó szentségtörésnek számított.

A vajdasági magyar irodalomban a hetvenes évek idején ugyan láthatóan megszaporodtak a történeti ihletésű műalkotások, olyan regényeket vehetett az olvasó a kezébe, mint Deák Ferenc Aszály (1974), Gobby Fehér Gyula Szent bolond (1976), Gion Nándor Virágos katona és Rózsaméz című regényeit a Latroknak is játszott (1976), és Brasnyó István Vissza című művét a Tükrös madonna című kötetben (1976). Volt azonban egy lényeges különbség: az említett regényírók többsége akkortájt rezignáltan, a valóság elől menekülve fordult a történelem felé. Velük szemben Baranyai Júlia könyve a közösség vállalható értékeihez történő visszataláláshoz adott szellemi-lelki programot.

Ennek kimondását a korabeli kritika – ha felismerte is – nem vállalhatta, ezért született meg a tétova értelmezési kísérletek sora. „Egészen különös, nehezen meghatározható műfajú könyvvel lepte meg olvasóit Baranyai Júlia” – emelte ki értékelésében Juhász Géza, aki nem mellesleg a kötet szerkesztője volt. A mű feltűnő sajátosságának vélte az írói módszer heterogenitását, azt, hogy a rómaiak kora és a középkor eseményeit tárgyaló történeti fejezetek után irodalomtörténeti fejtegetések következnek, majd a szerző váratlanul a művelődéstörténeti oknyomozás területére lép, hogy a XVIII. és XIX. század bemutatásakor ismét az irodalomtörténeti részletekre helyezze a hangsúlyt. Majd ahogyan közelít a jelenünkhöz, egyre erőteljesebben kapnak hangsúlyt a társadalomtörténeti okfejtések, hogy az utolsó fejezetekben a tájélmény már egészen egyéni hangvételű vallomásokban, lírai jegyzetekben és naplószerű számvetésekben jelentkezzen.

Utasi Csaba méltatásában „lezáratlan, pontosan körül nem határolható nagy anyag”-nak nevezte a kötet történeti talaját, de ő is nyomban hozzátette: „csöppet sem zavaró körülmény, hogy művében történeti fejezetek, írói portrék, néprajzi leírások, szájhagyományban élő emlékek stb. váltogatják egymást. Összességük ugyanis a teljesség benyomását kelti.” A mű erényének tekintette, hogy a szerző folytonosan párhuzamokat teremt a múlt és a jelen között, s személyes jelenvalóságának érzetét keltve, mintegy végigvezeti olvasóját a régi utakon. Kartag Nándor ebben a történeti alakokkal „együtt élő tanárnő elfogódott hangját” vélte hallani. Vajda Gábor azért tekintette Baranyai Júlia könyvét a jugoszláviai magyar hagyománykutatás mérföldkövének, mert a szerző „a helyi kultúrtörténeti vonatkozásokat nem önmagában, hanem a magyar és az európai korabeli történelmi eseményekkel, valamint szellemi áramlatokkal összefüggésben mutatja be”. A baranyai táj szülöttje, Bosnyák István egyenesen Nemeskürty István méltó rokonának tekintette a tanárnőt, s kimondta: „epikusi és történelemmegjelenítő erényei elévülhetetlen alkotói dokumentummá teszik Baranyai Júlia életművel fölérő könyvét”. Tüskés Tibor boldog embernek vélte Baranyai Júliát, hiszen megérte két nagy álma megvalósulását: a vörösmarti néprajzi gyűjtemény állandó múzeumban történő elhelyezését, és a Drávaszög múltját megörökítő könyve megjelenését. Véleménye szerint könyvének igazi értékét abban kell látni, hogy „a horvátországi, drávaszögi szórvány-magyarságot segíti saját múltjának megismerésében, tudatosításában, az önbecsülésben, létében és megmaradásában”.