Ősidőktől fogva élnek köztünk a „mások”, „másikok” (the Others), világosak és sötétek. Egy époszi csata következményeként született közöttük békemegállapodás, mert mindkét, a másikokból álló hadsereg harcosai oly erővel estek egymásnak, hogy enyhe kifejezés lett volna azt mondani, hogy kiforgatták volna a világot a négy sarkából. A „másikok” között vannak alakváltók, boszorkányok, vámpírok, gyógyítók, emberiséget védelmező s veszélyeztető erőkkel bíró egyedek, mint nevük is mondja, nagyon elütnének szürke környezetüktől, ha nem titkolnák kilétük. A mindennapi emberek apró-cseprő gondjai nem is az övékéi tán, nem is szólva azokról a szabályokról, amelyek feltétlenül szükségesek a „fegyverszünet” betartásához. Hogy ezt felülvizsgálhassák, azt, vajon valamely fél a kettő közül nem töri meg a „csöndet”, a fegyverzörgésmentes állapotot nem veszélyezteti-e semmi, az átlagembereket az ideiglenes kiegyezés, amely hosszú évszázadok óta fönnáll, biztosíthassa a világosság és a sötétség egyensúlyát a földi halandók számára is, létrehozták a jók által működtetett „éjjeli őrséget”, és a rosszak által működtetett „nappali őrséget”. Ha bármely fél is próbálkozást tenne az egyensúly elmozdítására, a másik táborba tartozó „katonák” azon nyomban tudomást szereznének róla.
Ez röviden a kerettörténet, amely eme fantasztikusan menedzselt, leforgatott, rendezett, vizuális-effektusozott – egyszóval megjelenített filmorgia, (abszolútum), a valamikori regény-duológia, ami azóta pentalógiára duzzadt (ami persze, ismét a filmet is affirmálja pozíciójában), az Éjjeli- és Nappali őrség mellett, megíródott a „Twilight Watch” (Szürkületi őrség) is, és senki sem tudja, vajon miért nem bővült újabb résszel, minimum trilógiára a filmvászonra álmodott-tervezett kétrészes extravagáns film. Józan magyarázat azon kívül, hogy amióta legyártotta, rendezője, Timur Bekmambetov rendkívül keresett emberré vált, még a mai napig is újításokkal képes előrukkolni a film terén? Bizonyítja ezt a pár évvel ezelőtt leforgatott thrillere, melyben egy távolkeleti apa nyomoz eltűnt lánya után, s szinte a teljes filmcselekmény a társas nethasználat képein keresztül van bemutatva, ez aztán egy olyan rendező, akit Hollywood nem hiába vett meg. Habár egy óriási baklövéssel a háta mögött, nevezetesen az Abraham Lincoln Vampire Hunterrel, (Abraham Lincoln, a vámpírvadász) valószínűleg sem saját vágyainak, vízióinak, sem az amerikai ipar elvárásainak nem tudott megfelelni. Hosszúra, sőt csúfondárosra sikeredett a szóban forgó „remek”, de hát ezt magából a témaválasztásból is le lehetett volna szűrni. Állítólag még találtak egy papírfecnit is, mely tanúskodik arról, hogy Lincoln vámpírvadászaton vett részt.
Vagy talán a cél az lett volna, hogy a nagyon is tehetséges Timur Bekmambetov nevével – által (oroszként) veszélyeztetettként tüntetni fel az amerikai kultúrát, hadd zsibbadjon el a néző szeme abba, milyen lenne, ha oroszok vagy hasonló komcsik kaparintanák meg a hatalmat a filmgyártás és államapparátus felett. Ha ez az eset, mint pl. a 2017-es Sparrow-ban, ahol a főgonosz Putin hasonmása szinte, ez nagymértékben megbocsáthatatlannak ható dolog.
Titonak, az X generáció tagjaként köszönhetek egyet s mást, azt, hogy a az akkoriban még igen kisvárosias hangulatot kölcsönző Újvidék utcáin nőhettem fel, s pl. azt is, hogy csakis a mi 7 bejáratos tömbházunkban, csakis a mi, hetedik bejáratunkban név szerint három Gábor élhetett. És az utcában még három. De szép volt a 70-es és 80-as évek kirakattitoizmusa! Annyi „šunkarica” kagylót gyűjteni palack nélküli merüléssel a dalmát tengerparton, mint a kis bérelt bárkával (motoros) tettük… A télen is kötelező volt nekem mesét mondani a Peti óceánjáró-búvárkodó kalandjairól, de el voltam, sajnos tiltva a televíziótól, ha rémfilm volt műsoron, s ez olyan sóvárgást hozott létre bennem, hogy később háromszor annyi rémfilmet, horrort konzumáltam, mint az adoleszcensek többsége.
Így, a horror felirattal került elém az akciódús thrillerr-horror, az Éjjeli őrség (Nochny Dozor) is, és a folytatása, a Dnevnij Dozor (Nappali őrség). 2004-ben olvastam a Képes ifi cikkében, hogy nem mindennapi dolog történt, Hollywood szinte leállt, s belegondolt saját élete-léte értelmébe, amikor egy „kis” moszkvai álomgyáros úgy lekörözte őket, hogy szívszaggató lehetett volt számukra nézni-hallani is.
Persze nemcsak azért, mert mellesleg a filmnek van több gyönyörű szerelmi szála is.
Minden fej Timur felé fordult, olyan varázslatosan adta vissza a kommunista székvárosból a vadkapitalizmuba hajló Moszkva hangulatát, ahol ugyan állnak ám a kommunista-förmedvény betonelemekből össszedobott toronyházak, az olyanfajta panel, amely számomra túl ismerős anyaországi tartózkodásom korábbi éveiből, az olyan falak, amelyekbe egyetlen szöget is lehetetlen beleverni, mivel kicsorbul a kalapács is, nemcsak a szög, nyáron forró, télen hideg, mint a kripta, és, ahol – mármint Moszkvában – a fogyasztói mentalitás máris bekebelezett mindent, talán minden emberi lelket is.
De ez a szakállas, grúz fizikumú fickó, a rendező, gondolom, nem épp korlátlan szerzői szabadsággal, de távolról sem a legnagyobb pénzösszegekkel operálva rabul ejtette a fantáziám, és mire az első része a duológiájának a véghez ért, rá kellett jönnöm, hogy életem filmjeinek egyik személyes legjavát láttam. Az érzés méginkább fokozódott, amikor megnéztem a 2. részt is. Így csak a nagyok csinálják ezt, ez az előadásmód egyéni, felbecsülhetetlen értékű és odaláncol a karosszékedhez, ahol egy Jack the Ripper vár. Felmetsz keresztben és hosszában, hacsak el nem felejted a gonosz banalitását, élő hullát gyárt belőled, akinek a végzetszerű feladata, hogy –mintha kellene egy pillanatra is – ha kell, gyufával kierősítsd a szemhéjad, (á la Tom és Jerryből Tom), nehogy véletlenül egyetlenegyszer is pislants, mert lemaradhatsz pár kulcsfontosságú jelenetről. Bizony, a nagy kaliberű fickó oly fürgén, sőt, néhol dühösen mozgattatja- a kamerát, mintha egy speedy gonzales „arrivával” rohanna az embertömegben. Mert a második részben már az is van, kellemetlenebbül megismerkedhetünk a gonosz tényleges arcával, azzal, amelyik addig gyakorolja a videojátékon a döntő csapást az ellenfélre mérni, hogy a vége felé már nyerésre áll, nála az ún. Végzet krétája (Chalk of Destiny), amely eldöntheti a világ fátumát. Azonban, ha a sötétek megnyerik a főhős, Anton Gorodetsky nyakába varrt ügyet (aki a főhősünk, s akinek fia a leginkább az Omen-trilógiából ismert Sakálvérű gonoszra hasonlít e filmekben), az egyensúly örök következményekkel tartósan felborul, és az ún. „Inkvizíció” – az ikerpár, aki elítéli a mindkét oldalon törvényellenességeket elkövetőket, de nem tévedhetetlenek –, kifogy a munkából, mivel a gonosz ismét teljhatalomra tör és sikerül az egész világot magával rántania. Feledhetetlen képkockák, feledhetetlenül jó történet, feledhetetlen férfi-női testcsere, bevetett fényes mágia produktumaként, és, „természetesen”, ebből kifolyólag, a „nélkülözhetetlen” női leszbikus smárjelenet a tusolóban.
Ha egyetlen lírai és epikus és univerzális filmet kellene választanom, s azt mondanom,ez az egyetlen mozitársam ezentúl, a százezerből kiválasztani egyetlenegyet, talán kettőt, amit magammal vihetek egy lakatlan szigetre az elkövetkező 20 évre, azt mondanám: – „Ez az!” (és a Volt egyszer egy Amerika, fej fej mellett.) A Nochnoy dozor 15 éven aluliak számára nem ajánlott, 114 perc, 2004-ben gyártották. Ha zsánerekben muszáj gondolkodni ismét s mégis, dark fantasy-akció, akárcsak a folytatása, a Dnevnij Dozor, azaz nappali őrség is. Konstantin Khabensky Anthon Gorodetsky szerepében.
