2024. április 18., csütörtök

Világok közt

Tompa Andrea: Haza

Aki nem ott alakította ki az életét, ahol a gyermekkorát és a fiatalságát töltötte, tudja, hogy amikor hazautazik, sohasem oda érkezik, ahová elindult, mivelhogy az a hely már nincs sehol, legfeljebb a visszatérő álmaiban létezik, mint ahogyan azzal is tisztában van, hogy bármilyen régen is távozott el valahonnan, és alakított ki magának új otthont, igazából sohasem érkezett meg sehová, hanem folyton csak jön, coming from, s még ha szociológiai értelemben teljesen integrálódott is új környezetébe, mindig vendég marad választott hazájában.

Haza és otthon az a két kulcsfogalom, amelyek köré épül Tompa Andrea Haza című regénye. A mű főhőse egy középkorú írónő, akiről annyit tudunk, hogy annak idején áttelepült egyik országból a másikba, de nem váltott nyelvet, és éppen a harmincéves osztálytalálkozójára utazik a szülővárosába – otthonról haza. A regényben nem hangzik el, de könnyen beazonosítható, hogy Budapestről Kolozsvárra megyünk. Legalábbis lineárisan, merthogy az érettségi találkozóra való hazatérés csupán a gerincét adja a regénynek, az alapcselekményt számos egyéb utazás felidézése, élettörténet ecsetelése, visszaemlékezés és kulturális vonatkozású esszébetét töri meg.

A kerettörténetből kifolyólag a regény bizonyos értelemben életközepi számvetés, az elbeszélő hős újraértékeli a mögötte lévő időszakot, felülvizsgálja döntéseit és addigi életét mind önmagához képest, mind másokhoz viszonyítva. Miről másról is szólhat egy osztálytalálkozó, mint arról, hogy ismerős ismeretlenek, akik harminc éve nem vagy alig érintkeztek egymással, beszámolnak életútjukról, és akarva-akaratlanul egymáshoz hasonlítják magukat. A találkozó mindenki számára szembesülés: egyrészt a fiatalságával, másrészt pedig azzal, hogy mit sikerült elérnie az életben. És bár ilyenkor nehéz nem észrevenni, hogy a szülőföldjükön maradtak kicsit irigyek azokra, akik elmentek, az elszármazottak pedig azokra, akik maradtak, egy ilyen találkozó lehetőség arra, hogy a volt osztálytársak jók legyenek egymással szemben, végeredményben az ötödik iksz küszöbén már nincs nagyon min versengeni.

A főhős írónő útközben arra is ráébred, hogy megváltozott, nehezére esnek bizonyos dolgok, amelyekért egykor még rajongott, az útra kelés szenvedélye is eltűnt belőle. Pedig egykoron sokat utazhatott: emlékei által megfordulunk vele New York Jamaica negyedében, megcsodáljuk a befagyott Finn-öbölt Szentpétervárnál, kalandozunk a rekkenő hőségben Dél-Spanyolországban, és még Grönland fölött is átrepülünk. A fizikai világban folytatott utazások leírása mellett a mű szerves részét képező irodalomtörténeti esszéken keresztül a kötet intellektuális utazásokra invitál a haza és az otthon témájában, izgalmas eszmefuttatásokat olvashatunk a kétnyelvűségről, az orosz emigráns irodalomról és nyelvfilozófiai kérdésekről, bár meg kell jegyezni, hogy ezek a betétszövegek olykor kissé megterhelik a regényt és megnehezítik az olvasást.

A Haza tehát rövid történetek és esszéisztikus töprengések laza láncolata. Kérdéseket vet fel, amelyekre egyértelmű válaszok megfogalmazása helyett az elbeszélő hős rövid történeteket mesél, számos társadalmi kérdést is ügyesen beleszőve elbeszéléseibe. Szót ejt volt osztálytársairól: Ágóról, akinek sikerült nemzetközi akadémiai karriert kiépítenie, a Svédországba szakadt, majd hazatért Csabáról, az otthon maradt barátnőről, aki nem magyar ajkú férjet választott; a Festőről, aki áttelepült, de már sem itt, sem ott nem érzi magát otthon, legfeljebb talán csak a műveiben; édesanyjáról, aki hatvanévesen kényszerül elhagynia szülőföldjét, és nem tud megbékélni azzal, hogy új lakóhelyén a tárkony és a víz semmilyen ízű, a cinniát rézvirágnak hívják, az pedig, hogy létezik félszoba, addig meg sem fordult a fejében. Az idős hölgy esetében érezni leginkább a haza és az otthon jelentőségét és súlyát, hiszen az elköltözéssel neki az egész élete és világhoz való viszonya felborul.

A szülőföldjét maga mögött hagyó, különböző világok közt vergődő személy lelki kifeszítettségének ábrázolásával, múltjához való viszonyulásának felvázolásával és új otthonában kialakított életének érzékeltetésével Tompa Andrea regényében alaposan körbejárja a haza és az otthon, akárcsak a kettőt összekapcsoló nosztalgia kérdéskörét. A szerző, gondosan elkerülve a politikai értelmezésekben rejlő buktatókat, a haza és az otthon fogalmának újragondolására ösztönöz. Mi a haza? Kinek mit jelent? Hol vagyunk otthon? Miben nyilvánul meg a hazaszeretet? Mennyire határozza meg a kötődést egy adott helyhez az anyanyelv? Érezhetjük-e idegenben magunkat otthonosan? Odahaza elhatalmasodhat-e rajtunk az idegenségérzet? Válaszadási kísérlet közben nem árt szem előtt tartani az elbeszélő hős szavait: „A pokol nem tűz, hanem üresség és a jelentés nélküli hely. Otthontalanság.”