2021. augusztus 2., hétfő

Az okos kukac és a buta ember

Tanmese a pazarló európaiakról

Egy szép vasárnapi délelőtt a kisfiú anyjával együtt indult bevásárolni. Először a családi hangulatú, ám jól ellátott szomszédos boltba tértek be. A gyümölcsök és a zöldségfélék között sétálva az anya megállt egy viharvert doboz előtt, amelybe a leárazott almák kerültek. Válogatás nélkül pakolta a tasakba a szépen sárgálló gyümölcsöt.

– De ezek csúnyák! Fekete pöttyök vannak rajtuk, meg olyan csálék! Nézd, anya, emezek milyen szép kerekek! – rángatta el a doboztól az anyát a fia.

– Tudod, kisfiam, hogy mit mondott nekem annak idején a nagymamám?

– Mit?

– Azt, hogy a kukac sokkal jobban tudja, mi az egészséges, mint az ember. Soha sem fúrná be magát olyan almába, amelyik rossz vagy túlzottan permetezett. Ami a kukacnak jó, az jó az embernek is, akárhogyan is néz ki.

(Illusztráció – Pixabay.com)

A kisfiú hitetlenkedve nézett anyjára, és biztos, ami biztos, leemelt a polcról pár szabályos, hatalmasra duzzadt almát is. A piac felé haladva bele is harapott az egyikbe. Az anya szeme sarkából figyelte, ahogy a gyermek várakozó, édes zamatokra vágyó arca elfanyalodik. Titokban a kisfiú is rápillantott anyjára: nem merte bevallani csalódottságát, így inkább magába tömte az íztelen gyümölcsöt. Tudta ugyanis, hogy anyja nem tűri el, ha az étel a szemétbe kerül.

Késve érkeztek meg a piacra, így már csak az utolsó zöld salátákból válogathattak. A kínálat nem volt túl szívet melengető, hisz a zöldségféléket már több órája hintették vízzel az árusok azért, hogy a csillogás a pulthoz vonzza a vevőket.

– Anya, miért azt a földes krumplit veszed meg? Van itt tisztított is.

– Jó lesz ez, kisfiam. Egész hétre vásárolunk. Az a másik holnapra már megrohad – próbálta okítani a továbbra is kétkedő gyermekét az anya.

Eközben egy fél teherautónyi káposztát zúdítottak le a járműről a piac végében. Arrafelé parkoltak, így kénytelenek voltak elmenni a rothadásnak induló halom mellett.

– Ez undorító! – állapította meg a kisfiú.

– És szomorú is. Tudod-e, hogy hány millió éhes gyerek enne szívesen még ilyen káposztát is?

– Jaj, anya, ne gyere már megint az éhező afrikai gyerekekkel! Elszomorodom, ha arra a képre gondolok, amit a múltkor mutattál.

– Pedig ez a valóság, kisfiam. A minap olvastam, hogy a kontinensünkön évente 50 tonna gyümölcsöt és zöldségfélét dobnak ki csak azért, mert nem szép az alakja. El tudod képzelni, hogy mennyi az?

– Mint a világ leghatalmasabb hegye?

– Valószínű akkora lenne, ha egy helyen gyűjtenék össze. Azt is írták, hogy a sok-sok eldobott almáért, barackért, sárgarépáért, paradicsomért és paprikáért évente összesen 140 milliárd eurót fizettek volna a bácsik és a nénik, ha megvették volna.

– Az nagyon sok, anya?

– Rengeteg, fiam. Igazából még anya sem tudja felfogni, hogy mennyi pénz az. Ha jól számoltam, akkor 3 millió temerini házat lehetne belőle venni.

– Hány ház van Temerinben anya?

– Kicsit több, mint 6 ezer.

– Akkor több Temerint is meg lehetne venni a rohadó káposzta árából?!

– Igen, fiam. Körülbelül 500 Temerint meg lehetne venni abból a pénzből, amennyit az európaiak évente kifizettek volna az eldobott terményekért. De a pénz nem minden. Az lenne jó, ha odaadnánk az éhezőknek azt, amit mi nem használunk fel.

– De vannak olyan bácsik és nénik, akik ezt akarják, nem? Meséltél a múltkor nekem azokról, akik védik a természetet. Ők nem segíthetnek?

– Próbálkoznak, fiam. Most is van egy akció, amit a Mondj nemet az élelem pazarlására! elnevezéssel hirdetnek. Igyekeznek figyelmeztetni az embereket arra, hogy ha így tékozlunk, ahogyan a kamionos bácsi a káposztával, akkor tíz év múlva már a világ nagy részén éhezni fognak az emberek.

– Úgy, mint az afrikai gyerekek?

– Bizony, kisfiam.

– Én nem akarom, hogy kilátszanak a bordáim! – mondta a kisfiú, és kiemelt egy formátlan sárga almát a szatyorból. Beleharapott. Arca felderült.

– Ezek szerint az okos kukac jóllakik, a buta ember meg éhezik – vonta le a délelőtti kaland tanúságát a nyolcéves gyermek.