Kiskori emlékeim jelentős része a felsőhegyi veteményesünkhöz kapcsolódik. Bár nem sok hasznomat vették a felnőttek, hiszen inkább feltartottam őket, mint segítettem nekik, de azért lelkesen ott ugrándoztam körülöttük.
A téli időszak mindig az előkészületekről szólt, és a legtöbb időt a melegházban töltöttük. Egy régi, recsegő rádióból szólt a zene, aminek az antennáját úgy kellett irányítgatni és kitámasztani, hogy bármilyen adást befogjon. Édesapám és a nagybátyám keverték ki a termőföldet, majd hungarocellből készült kis „tálcákba” tették. Elsimították, majd ujjaikkal kis lyukakat vájtak a kockákba – ide került a mag. Ezt még én is csinálhattam, akkora kár nem származott belőle, ha elrontom. A női feladat volt a magok elvetése. Talán ez volt a kedvenc részem, hiszen mindig azt lestem, hogy milyen színű a mag. Volt ott kék, zöld, rózsaszín, és talán még sárga is.
A jobb idő beköszöntével megkezdődött a fólia sátrak állítása. A legjobb rész az volt benne, amikor a nejlont húzták a vascsövekre. Ilyenkor mindig végig szaladtam az üres sátor alatt. Nem tudom miért, de az nagyon jó érzés volt.
A hagyományos zöldségek legtöbbjét megtermeltük a kertben. A hagyma szárából mindig csíptem egy darabot magamnak (amit ma már nem eszem meg, azonban a hagymaimádat azóta is megmaradt), és a zöldborsóból is szívesen csipegettem olykor-olykor, a veteménysor mellett ülve. Nem egyszer fordult elő, hogy csak úgy megkívántam egy-egy idényzöldséget, és miközben a szüleim kint „szedelődzködtek” (ahogy mi mondtuk) a kertben, én kisétáltam hozzájuk, szedettem magamnak is egyet, majd bevittem a nagymamámnak, hogy megpucolja nekem, és jóízűen elfogyasztottam. Talán ennek köszönhetően szerettem meg a zöldségeket, amelyeket azóta is inkább csak nyersen fogyasztok.
Azonban a hagyományos zöldségfélék mellett volt egy-két újítási próbálkozásunk is. Ilyen volt például a kelbimbó, ami talán egyszer került bele a veteményezési tervezetbe, és soha többet. Azért valljuk be, egy igen megosztó zöldségféléről van szó, sőt, felénk annyira nem is népszerű. A mi családunkban biztosan nem.
A piacra való hajnali kelések is örökké bevésődtek az emlékeimbe (bár akkor valahogy könnyebben ment a fél ötös kelés, mint manapság). Hol Adán árultam édesanyámmal, hol pedig az óbecsei piacon édesapámmal. Számomra a legjobb része az egésznek a reggeli volt. Soha nem felejtem az óbecsei piaci hamburgerezőt, ahol minden alkalommal ettünk.
Azonban mindez már a múlté. Sok plusz idejébe került ez mindenkinek a munkahely mellett, ezért jobbnak látta az egész család, ha pontot tesz egy nagyon hosszú időszak végére.
Az idő… valahogy ez az örökös probléma, hiszen nagyon jó érzés, amikor az ember a saját maga által megtermelt zöldségeket és gyümölcsöket teheti a családi asztalra, azonban ehhez rengeteg idő kell. Ahogyan a földművelés során, úgy itt sincs hétvége és ünnepnap: ha szedni kell, szedni kell, ha permetezni, akkor meg azt. Hogy ez vasárnap, vagy húsvéthétfő, azt az időjárás nem nézi. Amikor tökéletes, akkor kell.
Azonban ennek ellenére is sokan bevállalják, hogy ha rengeteg munkával is, de saját két kezükkel termelik meg a levesbe és a salátába valót. Nem mellékes az sem, hogy a saját magunk által termelt zöldségnél pontosan tudhatjuk, hogy milyen vegyszereket alkalmaztunk, vagy éppen nem használtunk, hiszen a biokertészet is egyre nagyobb utat tör magának.
A kertészkedés alatt azonban nem csak a zöldségtermesztést lehet érteni, hiszen ide tartozik a virágoskert ápolása is. Mindig irigykedve nézem a különféle Facebook-csoportokban a szebbnél szebb udvarokat, a gyönyörű virágokkal és zöld növényzettel. Nálam eddig csak az orchideák maradtak életben, sajnos, azonban az idei nőnapkor megfogadtam, hogy az ünnepre kapott virágokat nem ölöm meg. Úgy vélem, sikerült betartanom a fogadalmamat, hiszen gyönyörűen bokrosodnak, és hozzák az újabb hajtásaikat. Már csak a leanderemet kell újraélesztenem, ahogyan elnézegetem, talán sikeres hadművelet lesz. Sőt, a selyemakácom sem reménytelen eset.
A kertészkedésnek még az sem szabhat határt, hogy az ember nem rendelkezik kertes házzal, csak erkélyes lakással. Éppen az elmúlt hetekben az egyik barátnőm büszkélkedett az erkélyen nevelt paradicsompalántájával. Mindössze egy darab palánta, amelyen csak néhány termés lesz majd, de ő nagyon örült neki, hiszen elmondhatja, hogy saját maga termesztette, és annál finomabb zöldséget még a piacon sem lehet kapni.
Úgy vélem, hogy ez kellene, hogy motiváljon bennünket. Bár rohanó világban élünk, ahol a munka és az otthoni kötelezettség mellett kevés időt tudunk szakítani bármi másra, de ha csak napi tíz percet foglalkozunk a növényeinkkel, már azt is meg tudják hálálni. Olyan ez, mint egy rohanásban adott puszi: kis semmiségnek tűnik, de nagyon jól tud esni.
És most megyek, megszeretgetem a virágaimat!
