2021. szeptember 27., hétfő

Viszontagságos év után

Interjú Surányi Lászlóval, a Kaposvár Vízilabdaklub zentai vezetőedzőjével

A vezetőedző legyen szenvedélyes!
A vezetőedző legyen szenvedélyes!

Úgy 20 éve volt egy ismerősöm, aki Móron tornatanár volt, szakterülete pedig az atlétika, azon belül a gerely, s ilyen csoportot indított is a lurkóknak. Egyszer beszélgettünk, és elmondtam, van itt, Zentán egy gerelyes fiú, aki jobbnál jobb helyezésekkel jön haza a különféle versenyekről. Amikor elmondtam neki Surányi László különböző korosztályos eredményeit, a barátom hallgatott pár percig, majd arra kért, mutassam én neki meg ezt a fiatalembert. Miért? – kérdeztem. Hát azért, mert a felsorolt eredmények jobbak, mint amilyen a világ- és olimpiai bajnok, 98,48 méterrel ma is világcsúcstartó Jan Železnýnek voltak ilyen korában – hangzott a válasz.

A találka összejött, barátom 20 perc alatt javított is Surda stílusán és dobásán, de nem tudta, hogy a már akkor talán ideális sportalkatú fiatal kacérkodik a vízilabdával is, mert gerelyben egy pillanatban megtorpant a fejlődése. Laci aztán a medencében is szépen fejlődött, mígnem egy pillanatban nemzedéke vezéregyénisége lett, olyan gólgyáros, hogy ámult-bámult mindenki. A nemzedék a regionális ligában bajnoki címmel koronázta meg a szereplését, és a Zenta története során másodszor is bejutott az I. B ligába.

Surdát azonban már akkor kinézték maguknak itt is, ott is, s előbb a franciákhoz, majd a görögökhöz került, onnan pedig a világ talán legjobb klubcsapatához, a belgrádi Partizanhoz, amellyel bajnokságot, kupát és szuperkupát nyert. Ezután egy máltai kitérő következett, majd Izrael, ahol szintén bajnok és kupagyőztes, valamint gólkirály lett. Innen már a jelenleg is a világ legjobb ligájába, a magyar élvonalba vezetett az út, előbb a Kaposvárral kétszer végeztek a kupában bronzérmesként, majd Pécsett folytatta, összesen pedig 9 évet húzott le az ob I.-ben.

A vízilabdát azonban nem hagyta ott. Előbb Pécsett volt utánpótlásedző, majd visszatért Kaposvárra, ahol jelenleg a bajnokságban a 12. helyen végzett felnőttcsapat vezetőedzője. Közben Pécsett elvégezte a testnevelési egyetem vízilabda és úszó szakát, a budapesti Testnevelési Egyetemen szintén a szakedzői szakot, most pedig a vadgazdálkodási és erdészeti technikumot gyűri, mert imádja ezt a szakterületet.

Az 1999-ben alapított Kaposvár fiatal csapatnak számít, ezért én nem nevezném rossz helyezésnek a mostani 12. helyet, megkapaszkodtatok az elitben. Te milyennek ítéled meg ezt a koronavírusos idényt?

– Viszontagságos, nehéz év után vagyunk, mert bennünket nagyon sújtott a járvány, hiszen a 18-as keretből 15 fő beleesett, s olyan súlyos szövődmények is voltak, hogy például az egyik meghatározó játékosomnak szívizomgyulladása volt, gyakorlatilag az egész idényt ki kellett hagynia. Számomra még ezzel együtt is csalódás a 12. hely, mert szinte az egész bajnokságban a 9–10. helyen álltunk, s az utolsó mérkőzéseket rontottuk el egy-egy döntetlennel vagy egygólos vereséggel. A mezőny olyan sűrű volt, hogy emiatt visszacsúsztunk a 12. helyre. Ettől függetlenül 31 pontot összeszedtünk, s ez ennek a fiatal csapatnak azért szép teljesítmény. Jövőre is nagyjából az az elvárás a csapattól, hogy maradjuk bent a ligában, de én egy 8. hely körüli teljesítménnyel lennék elégedett. Próbálom a lécet mindig magasabbra és magasabbra tenni.

A keret gerince kaposvári, meg van néhány légiós és tapasztalt játékos. Mekkorák a lehetőségek Kaposváron, hogy esetleg még jobban erősíts?

– Kaposvár kisváros, az agráregyeteme sajnos a mai fiataloknak nem annyira vonzó, nehéz odacsalogatni a fiatal játékosokat továbbtanulási céllal, Budapest, Szeged, Debrecen vagy Pécs mellett. Az elnökséggel kialakított program alapján minél több itteni fiatalt próbálunk tervszerűen beépíteni a csapatba. Ez alapján próbálunk dolgozni, meg van egy amerikai és egy horvát légiósom. Nehéz dolgozni, a kialakult helyzet miatt nem lett több pénze a klubnak, mert a város sem tud annyival támogatni bennünket, mint eddig, és a szponzorok sem toporognak egymás mögött.

Van két tapasztalt játékosod, mindketten idősebbek, mint te. A meccseken nem érezted néha úgy, hogy mérgedben te is beugrasz a vízbe?

– Kovács Olivérrel és Vindisch Ferenccel még együtt játszottunk. Már edzőként is dolgoznak, de olyan típusok, hogy még segítségére vannak a csapatnak. Igen, sokszor éreztem, hogy jó lenne még játszani, de így hozta az élet, én itthon már csak edzéskedéssel akarok foglalkozni, bár Bécsbe járok még ki játszani, tehát nem szakadtam még el teljesen a sporttól.

Az utánpótláscsapataitok közül az egyik gyerekszekciót egykori zentai csapattársad, ifj. Prikidánovics Nándor edzi. Milyen a ti kapcsolatotok?

Lotti, Fanni és Soma az apukával
Lotti, Fanni és Soma az apukával

– Jó kis stábunk van, Nandi jól végzi ebben a munkáját. Kaposvárott számos sportklub van, így a kisvárosban nehéz jó utánpótlást verbuválni. Jó, hogy egyelőre minden korosztályban van csapatunk, és közülük évről évre van kit beépíteni a nagycsapatba.

A kisvárosszindrómát még Zentáról ismered. Mit lehet ez ellen tenni?

– A vízilabdázóknál mindig is fontos volt a továbbtanulás, s próbáljuk a tanulókat a lehető legtoleránsabb módon tanulni, vizsgázni hagyni. Próbálunk egyeztetni, de ez nem könnyű. Nekem is végig kellett ezt csinálni annak idején, de most is vannak olyanok, akik Pest felé veszik az irányt, s ezt nem lehet megakadályozni.

Magyarországon nem könnyű a vezetőedzők sorsa, nem tolerálják a sikertelenséget. Mennyire nehéz helytállnod?

– Habár a magyar vízilabda-élvonal jelenleg a legjobb a világon, igazából még mindig csak azok követik, akik ebben nagyon benne vannak, a családtagok, a barátok, a legfanatikusabb szurkolók. Ez persze egy teljesen más kávéház. Sokat idegeskedek, mert a csapat mindig nyerni akar, de a győztes meccsek után a világ minden feléről írnak, telefonálnak, gratulálnak, tehát azért mégis sokan követik. Nem minden edző húzza sokáig, de ez a sorsunk: teljesíteni kell. Én hosszú távon szeretnék Kaposváron tervezni, s ez rajtam és a csapaton múlik.

Az utóbbi 10-20 évben nagyjából a volt jugoszláv tagköztársaságok csapatai uralták a nemzetközi vízilabdát. Meglátásod szerint mi a jövő zenéje?

– Az utánpótlás-eredményeket nézve azt gondolom, hogy a magyarok most nagyon jó helyzetben vannak, a korosztályos csapatok sorra nyerték a világversenyeket. Az ob I.-ben sok fiatal be tud mutatkozni, s itt is fognak ragadni. A magyar vízilabda ontja a tehetségeket, s ez meg fog mutatkozni a felnőttcsapatban is.

A közelmúltban született meg harmadik gyereked, Soma, s gondolom, nem könnyű összeegyeztetni egy vezetőedzői és egy családapai szerepet. Hogy oldod meg?

– Igen, a vezetőedzői szerep egész embert követel, de szerencsés vagyok, mert például apámnak a zentai cukorgyárban kellett lehúznia a fél életét. Össze lehet egyeztetni a dolgokat, a feleségem tudta, mit vállal velem. Szerencsés vagyok, hogy profi karrierem után ilyen poszton lehetek, egyelőre helyt tudok állni, és jó munkával nevet szerezhetek az edzői társadalomban. Sokat teszek ezért, és sokat szeretnék lenni a családommal is.

Veled kapcsolatban a fejemben mindig van egy kérdés, csak ritkán teszem fel: mikor volt utoljára a kezedben gerely?

– Nagyon régen, de foglalkoztat a kérdés! Kaposváron építik az atlétikapályát, az edzőnő gerelyes, így mondtam neki, hogy jövök, és dobok. Azt mondta, szeretettel vár! Az atlétikától nem tudok elszakadni, azt szeretném, ha a gyerekeim is ebben a sportágban kötnének ki. Van a házam mögött egy szőlő, ott szoktunk sokat sétálni a kutyával, viszek magammal egy gerelyhez hasonlító botot. Azt szoktam hajigálni, és még azt is kilépem, hogy körülbelül mennyit dobtam!