2024. április 18., csütörtök

Az elveszett tartomány III.

Emlékeink a szlavónországi magyarságról

A szlavóniai magyarságra vonatkozó ismereteink terén jelentős előrelépésre 1981-ben került sor, amikor Újvidéken a Forum Könyvkiadó és a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete közös kiadásában megjelent Penavin Olga A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon) című néprajzi monográfiája, melynek lapjain immár a maga leplezetlen szépségében mutatkozott meg mindaz, ami a szlavóniai magyar szigetből megmaradt. A kórógyi (és a környéki) nagycsalád sok közös vonást mutatott a szláv zadrugával; mindkettő ősi gazdasági egység, egy ház, egy füsttel, egy kéménnyel, egy adózó közösséget jelent. Első említése Hoblik Márton Verőcze Vármegye című tanulmányában történik (Tudományos Gyűjtemény, 1823), míg Bellosits Bálint szerint „A zadruga olyan szövetkezet vagy egyesület, mely rendesen vérségi kötelék által egymáshoz kapcsolt több vagy kevesebb egyént foglal magában.” (Ethnographia, 1895) Penavin Olga megfogalmazása szerint „A zadruga, a nagycsalád gazdasági-társadalmi szervezet, egység, melyet apaági vérrokonsági és házassági kapcsolatban élő személyek alkotnak, akik vagyonközösségben élnek a legidősebb férfi irányítása alatt”. Egy adózó egységnek számít minden nagycsalád. Szlavóniában az első világháborúig, sőt még a két világháború közt is létezett még olyan családi szövetkezet, amelyben 20–30 három, esetleg négy generációba tartozó személy lakott.

A néprajzi monográfia szerzője óvatosan, kellő körültekintéssel, elsősorban a távoli múlt eseményeire szorítkozva szólt Kórógy és a környező falvak történetéről is. Elmondta, Kórógy falu, vagyis Korut lakói a törököktől való félelmükben a közeli mocsárvidék rejtekébe menekültek, ahol sátorszerű kunyhókban éltek. Elődomb, Közbűdomb, Darvas dombja, Nagypád nyújtott menedéket az előre elkészített hodályokkal, kunyhókkal. „A középkorban kialakult hagyományos életmód – emelte ki Penavin Olga – Szlavóniában egészen a XX. század 20-as, 30-as éveiig lényegében változatlan maradt az erdők, mocsarak védelmében, utaktól távol, a nehezen megközelíthető és más vidékektől elszigetelődött környezetben, »szigetszerű rezervátumként« élve tovább a régi életet, ápolva a közös tradíciókat, közös szokásokat, a közös életformát és az ezzel járó gondolkodásmódot, életszemléletet, hitvilágot, népművészetet, szokásrendet, erkölcsi normákat, stb. a Dráva, a Duna és a Valkó között lápok, a vadakban gazdag ősi lápi tölgyesek áthatolhatatlan világa, az Eszéktől Kórógyig, Vukovárig terjedő lápi világ a régiek szerint volt vagy 50.000 katasztrális hold.”

Őszintén szólni, nyíltan számot adni a szlavóniai magyarság sorsáról azonban csak a titói Jugoszlávia és a kommunista hatalom rettenetes háborúban történt összeomlását követően lehetett, amikor hányattatásukról őszintén írni már nem sértett birodalmi érdekeket. A horvátországi magyar ifjak még véreztek a Honvédő Háborúban, amikor 1993. február 2-án a Világszövetség című lap első oldalán megjelent Herceg János Magyarok Szlavóniában című, a korábbi évekhez képest minden tekintetben úttörő írása. A jeles író családi hagyományok révén kötődött Szlavónországhoz, Módosulások (1989) című könyvében elmondta, édesanyja Szlavóniában, Berak faluban született, ahol a nagyapja malomgépész volt. Kerle Ádám és Kopf Mária mind a hat gyereke a magyar vasutasgyerekekkel magyar iskolába járt, a horvát nyelvnek csak azt a táji változatát beszélték tökéletesen, amely semmiben sem különbözött a szerbtől. Isten tudja – fogalmazott az író –, mi is történhetett az édesanyjával, hogy „az otthoni német, és a falu horvát nyelvének kettősségét megtartva, mégis a magyart válassza magának mindhalálig”. Saját elhatározása szerint a zombori kárpitosmesterhez ment férjhez, ahol azután az otthonukban az iparosok tisztességes életét élték. „A saját ház volt az álom az olyan szegények életében, amilyen anyám családja volt. Ő már úgy született Szlavóniában, idegenben, a malmos házának a végében, s amíg férjhez nem ment tizennyolc évesen, végiglakta szüleivel azt az egész mozdonyfüstös városrészt, mert ott volt a nagymalom.” János gyermekét az anyja, isten tudja milyen meggondolásból az állami elemi iskolába íratta, amely Zomborban a Nagy Háború előtti években nyílt meg, s maradt mindvégig a tanügy mostohagyermeke. „Talán a szlavóniai Julián-iskola emléke késztette anyámat – írta az emlékezés hangján Herceg János –, hogy állam és egyház engesztelhetetlen harcában, amelyet Szilágyi Dezső polgári reformja indított el, engem ebben a többnyelvű, többnemzetiségű gyermekekből összeállt iskolába írasson.” A zombori kárpitosmester otthonában tehát elevenen élt a szlavóniai hagyományok emléke, volt tehát hová visszatekintenie, amikor a Magyarok Szlavóniában című írását megfogalmazta.

A szerző munkája bevezetőjében rámutatott: az, hogy a horvátok a magyar lakosság – így az anyai ági családja – 1870 utáni letelepedésében a magyar politikai szupremácia kiterjesztését, Szlavónia területi elmagyarosításának szándékát látták, politikai célzatú félreértelmezése a valóságnak, s mint ilyen, történelmi tévedés. A XIX. század utolsó évtizedeiben szó sem volt a magyar állam által szervezett telepítésről, az olcsó földárak vonzották a környező vármegyékből a magyarokat – és nem magyarokat egyaránt. A kiegyezés utáni évtizedben már negyvenezerre rúgott a bácskai kivándorlók száma, akiknek a horvát hatóságok a legalapvetőbb állampolgári jogokat – az anyanyelv használatának lehetőségét és a vallásuk szabad gyakorlását – sem biztosították. Szlavóniában és a Szerémségben a magyarság az erőszakos elnemzetlenítésnek volt kitéve. Emberöltőnyi idő során a legtöbbjük már nyelvében sem őrizte meg a származás és a szülőföld emlékét. „Ez ellen kellett tenni, ezt kellett sürgősen megakadályozni.” Gróf Széchenyi Béla és társai a szlavóniai magyarság elhorvátosításának megakadályozása érdekében hozták létre 1904-ben a Julián Egyesületet, s alapítottak Júlián-iskolákat. 1918-ban azután Szlavónia Horvátországon belül az új délszláv állam része lett, ahol azután „úgy szóródtak szét ezek a kis magyar szigetek, akárcsak a sömlyék a buján tenyésző síkvidéki tájban”. Egy ország, egy birodalom nem esik szét simán és zavartalanul, családokat, egzisztenciákat tesz tönkre, taszít a nyomorba.

A szerző munkája bevezetőjében rámutatott: az, hogy a horvátok a magyar lakosság – így az anyai ági családja – 1870 utáni letelepedésében a magyar politikai szupremácia kiterjesztését, Szlavónia területi elmagyarosításának szándékát látták, politikai célzatú félreértelmezése a valóságnak, s mint ilyen, történelmi tévedés